Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 9. szám - Vannak-e még partok és csillagok? - Domokos Mátyás: A mai írástudók árulása (Kesernyés válasz a Forrás körkérdésére)
Domokos Mátyás A mai írástudók árulása Kesernyés válasz a Forrás körkérdésére JL ogy egy közhelyes fordulattal kezdjem, amely köré azonban a korviszonyok teremtettek baljós holdudvart szellemi életünkben: a kérdést, hogy miben rejlik, és miben érhető' tetten ma, a kilencvenes évek elején, a rendszerváltás kínjaival küszködő' Magyarországon az „írástudók árulása”, s hogy mi akadályoz meg jobbra hivatott magyar írókat abban, hogy ujjúkkal a „szellemi-erkölcsi életben maradás ütját jelző csillagra mutassanak”, nem a FORRÁS szerkesztősége teszi Föl, hanem az élet. Vagy kissé patétikusabban fogalmazva: napjaink történelme, amely újólag bizonyítja a régi közhelyet, hogy a történelemben mindig ismétlődik minden, minduntalan. A Rossz is, és a Rossz körforgásának nemcsak tanúi lehetünk, de elszenvedői is vagyunk mostanában, mert benne élünk. Van tehát rendszerváltozás, ez tagadhatatlan, csak éppen abban nincs változás, aminek változatlanul ki vagyunk szolgáltatva és oda vagyunk vetve. S ki ne érezné, akár a vegetatív idegrendszerével is, ennek az egzisztencialista lételméleti műszónak a rettenetes realitását, amely ennek a már történelmi patinával rendelkező Rossznak a változatlan, szívós jelenlétéből következik, s közelebbről: az írástudók mai árulását is magyarázza, amire a kérdés utal. Tudatában vagyok annak, hogy a történelem kelet-közép-európai menetének - gőzhengerének - a lidércnyomásos szellemével szemben, amit Ady 1914 nyarán a „magyar Pokolnak” mondott, s amiről most a szemünk láttára derül ki, hogy csak része, csak egyik katlana egy nagyobb pokolnak, bármifajta moralizálgatás tökéletesen hiábavaló és nevetséges. De ez az illúziótlan bölcsesség nem érvénytelenítheti annak a tapasztalati igazságát, amire az elmúlt évtizedeknek az úgynevezett „történelmi szükségszerűség” gyakorlatáról adott leckéi készítettek föl mindannyiunkat, hogy az idő nem old meg semmit. Megoldást nekünk kell keresnünk az idő kérdéseire. Méghozzá teremtő, individuális, íróhoz tehát egyedül méltó választ, s nem a „kor szelleméből” következőt, mert a kor szelleme, mint általában, most is jobbára alantas szellem, s rendszerint azzal keríti a jobb sorsra, méltóbb ügyekre hivatott lelkeket, hogy a csábítás trükkjébe mindjárt beleépíti a Szidóniát is - a csábulás alibijét. S az ember riadtan kérdezheti önmagától: 1989 után miért nem hat jobban a kortárs írástudókra a század magyar irodalmának nagyszerű példatára, amely csakugyan ragyogó és szorongatóan időszerű mintákat kínál a Rosszal való szembefordulás módozatait illetően? Miért nem Babits Mihály magányos és hősies erőfeszítése talál követőkre, aki valóban szent megszállottsággal hirdette, hogy „...még ha semmi reményünk sem volna, s joggal veszítenéd el minden hitedet a Morál és Igazság erejében: bizonnyal akkor is inkább illik az írástudóhoz a világítótorony heroizmusa, amely mozdulatlanul áll, és híven mutatja az irányt, noha 46
