Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 9. szám - Vannak-e még partok és csillagok? - Lengyel András: Sem part, sem csillagok
Lengyel András Sem part, sem csillagok .....van-e még egyáltalán part és vannak-e csillagok, amelyek vezetnek?” A ^ JL kérdés, amely Babits és Németh László szövegéből indul ki, csillagokról és partról beszél, jóllehet - nyilvánvaló - nem csillagászati, s nem is tengerészeti kérdésekre keresi a választ. Ezt jelentőségteljes mozzanatnak vélem. A metafora - legyen bármily költői szépségű - a társadalom reális élete felől nézve mindig a bizonytalanság, s a kimondandó (időleges) kimondhatatlanságának jele. Amit világosan, szabatosan meg tudunk fogalmazni, amit „kezelhető” részleteire tudunk bontani, azt nem mondjuk el bizonytalan tartalmú, sokféleképpen értelmezhető, maradéktalanul soha le nem „fordítható” metaforákkal. A metafora a gondolkodástörténetben mindig „csak” sejtés, a fólderengő, még szükségképpen bizonytalanul fölfogható megkísértése; igazolni vagy elvetni kell. Ha tehát ma, egy történelmi krízishelyzetben metaforáinkat próbálgatjuk, az legalábbis elgondolkodtató. S arra vall, nagyobb a zavar, mint amit egy ún. rendszerváltás önmagában indokolna, hiszen - a jelek szerint - sem a közvetlen, praktikus feladatok nem váltak átláthatóvá, sem az emberi lét végső nagy kérdéseiben nem alakult ki a harmonikus élethez szükséges emberi egyensúly. Igazában magam is zavarban vagyok, mert a magam számára sem tudom tisztázni, mire kéri válaszomat a körkérdés. Az ún. rendszerváltás fölvetette politikai (politológiailag is értelmezhető) kérdések tisztázása-e a cél, vagy ennél nagyobb a feladat, s a pozícióit vesztő európai civilizáció nagy kérdéseivel kell szembesülnünk? Vagy - s bizonyos utalások erre vallanak - a körkérdés magára az értékkialakítás, s értékek szerinti tájékozódás, ha tetszik, az értékek mentén szerveződő élet elvi lehetőségeire kérdez rá? Ezek a kérdések, persze valamiképpen egy végső nagy kontextusban összefüggenek; a bennük fölmerülő problémák szövete- ha gondolatilag elkülönítjük is őket, hogy átalakíthatóvá tegyük - egységes. Az élet, mint egy nagy pókháló egységesen reagál a beléje keverődző áldozat erőfeszítéseire; minél jobban vergődik a légy, annál jobban rezdül-mozog a háló, amelyet a csapdaállító fölállított. De az ember (hogy saját hasonlatomat mindjárt részeire is bontsam) nem légy; kiszolgáltatottsága érzetét fölkeltheti a pókhálóban keverődző, onnan reménytelenül szabadulni igyekvő rovar kétségbeesett küzdelme, (a metafora tehát „él”), de a légynek is, az embernek is egészen más - konkrét- feladatokat kell megoldania, ha „szabadulni” akar. Az ember feladata - léte által eléje állított követelménye - éppen a speciálisan emberinek a megértése, s a számára reálisan adott lehetőségekkel való élés módjának megteremtése. Ez azonban mindig egyéni feladat; minden ember lehetősége - s önmaga iránti- kötelessége; az értelmiség, az írástudók rétege ezt a munkát nem spórolhatja meg senkinek. A saját tudás mindig személyes tudás (nemcsak a Polányi Mihály 42
