Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1992 / 9. szám - Vannak-e még partok és csillagok? - Lengyel András: Sem part, sem csillagok

adta értelemben); ennek „megszerzését” meg lehet könnyíteni (s meg lehet nehezíteni), de senki helyett nem lehet elvégezni. A „tudó” rétegek hatalomtechnikusi szerepe, melyből az emberek nagy része mindig kívül reked, más kérdés; az értelmiség, az „írástudók” - tudásuk révén - hatalomra tehetnek szert, kiváltságokban, előjogokban részesülhetnek - erre nagyon sok példát lehet hozni. S a példatár valószínűleg még szaporodni fog. Ez a tény azonban csak növeli a problémát, s egyáltalán nem hatálytalanítja a követelményt: ha már az ember él (életre ítéltetett), neki magának, mint individuumnak kell megoldania saját léte problémáit. Az egyetemi tanárnak éppúgy, mint a miniszternek, a pincérnek vagy a sarki fűszeresnek, s a vasúti pályaudvaron vegetáló hajléktalan emberi kihívása sem kisebb, mint a „nemzeti váteszként” tetszelgő költőnek. Hogy ki oldja meg a maga feladatát jobban, előre nem lehet garantálni. Az írástudók, akik mára már régen szakma-alkotó réteggé lettek, mint a hot-dog-árusok, a kőművesek vagy a lakatosok, e téren nincsenek előnyben. Sem az emberi sorsnak való kiszolgáltatottságuk nem kisebb, sem benső emberi lehetőségeik nem nagyobbak. Saját lehetőségeivel e réteg sem él jobban, mint mások, s recept- íróként is aligha van előnye bárki máshoz. A nagy társadalmi munkamegosztás, amely finom részletekig menően tagolja életünket, e ponton bizony kisiklik.

Igaz, az emberi életben elvileg benne rejlő (s eddig teljesen soha ki nem tapasztalt) sokféle - antropológiai, társadalmi és spirituális - lehetőségek konkrét eloszlása különböző. Az emberiség különböző jellegű, hatékonyságú és teherbírású társadalmakban él, az egyes ember pedig ezen belül is egy biológiailag és társadalmilag tagolt térben létezik. Ember s ember gyakorlati emberi lehetősége tehát nagyon különböző lehet, s mindig az itt és most adott, s számomra adott lehetőségekkel lehet csak élnem. A cél tehát önként kínálkozik: legalább ezeket a különbségeket közelítsük egymáshoz, s az egyes ember pedig legalább ezekkel a konkrét lehetőségekkel élhessen maradéktalanul. De lehet-e, szabad-e élnünk mindezzel? A maradéktalan lehetőségkihasználásra törekvés vajon nem éppen a legjobb lehetőségeinket fordítja visszájára, és semmisíti meg? A nagy modernizációs kísérletek kudarca, az élet „kiélésének” személyiségbomlasztó hatásai nyugtalanítóak.

Végső soron annak az írónak látszik igaza lenni, aki azt írta, az „ember születése nem szükségszerű, halála a végérvényes megsemmisülést jelenti..., élete rabélet”. Ha innen nézzük, sem part, sem csillagok nincsenek; nincs hová haladnunk, s nincs, amihez utunkban igazodhatnánk. A célnak látszó nagy tételeink szétporladnak. Nem véletlen, hogy az emberi gondolkodás történetében számtalanszor, s számtalan formában fölmerült a reménytelenség kényszerű tudomásulvétele. A reménytelenség filozófiatörténetének felvázolása helyett itt elég talán egyetlen példára, Pascal gondolatára utalni: „Képzeljünk el egy csomó láncokra vert, halálra ítélt embert. Egy részüket mindennap megfojtják a többiek szemeláttára. A megmaradtak a maguk sorsát látják társaikéban; fájdalommal és reménytelenül tekintenek egymásra és várják, míg rájuk kerül a sor. Ez az emberi élet képe.” De amennyire örök (újra s újra fóltámadó) a reménytelenség, annyira örök (újra s újra fóltámadó) a remény is. Az ember keresi a reményt, többnyire talál is valamit, ami reménnyel tölti el. Nem véletlen, hogy az előbbi idézet szerzője is - bár diagnózisát nem hatálytalanította - maga is eljutott a remény egy formájához. „Az ember nádszál, a leggyöngébb a természetben. De gondolkodó nádszál. Az egész világegyetemnek nem szükséges ellene fegyverkeznie, hogy összezúzza: egy kis pára, egy vízcsepp elég rá, hogy megölje. De ha a világegyetem összezúzná, akkor is nemesebb maradna gyilkosánál, mert ő tudja, hogy meghal, és hogy milyen előnye van fölötte a világmindenségnek, hanem a világmindenség erről mit sem tud.”

43