Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1992 / 9. szám - Vannak-e még partok és csillagok? - Lányi András: Van part, s a csillagok vezetnek

sorsáról döntenek, és azokra ruházni minél több jogot, ahol a döntéshozók és az érintettek köre nagyjából ugyanaz, vagy az utóbbiak legalább közvetlenül és folyamatosan ellenőrizhetik az előbbieket. Mert az alattvalókat polgárrá a közösen viselt felelősség teszi, s a polgárok sokaságát nemzetté a szolidartitás. Részvétel nélkül nincs demokrácia.

Mikor visszaszolgáltatja az állam vagyonát a nemzetnek, abból legértékesebbnek a felhalmozott emberi tudást tekintené, ezért a berendezések és üzemek feletti rendelkezés jogát lehetőleg átengedné az ott dolgozók képviseletének. Nem tűmé, hogy a hatóság egyszerre legyen vállalkozások tulajdonosa és a gazdasági verseny pártatlan bírája; ehelyett a nemzeti jövedelem előállítását és növelését rábízná egy ésszerű gazdálkodásra leginkább képes kistulajdonos rétegre, hozzásegítve őket a szükséges eszközökhöz, hogy majd az ő versengésükből kerüljenek ki a jövő vezető üzletemberei, ne a most uralkodó fináncoligarchia soraiból, akiknek tőkéjét eredetileg a pártállam halmozta fel.

A piacban nem látna egyebet, mint a szorosan gazdasági csereviszonyok szabályozásának modelljét, mely kellő feltételek mellett alkalmas rá, hogy a magánhaszon és a közjó között kapcsolatot teremtsen. De tudná, hogy a célkitűzést nem helyettesítheti a nyereségelv alkalmazása. Soha nem állt fenn - és nem is állhat fenn tartósan - olyan társadalom, mely erőfeszítéseit és választásait nem képes mással igazolni, mint költség és haszon egybevetésével.

Nem akarna felzárkózni Európához. Emlékezne, hogy mifelénk a hagyományos felzárkózási stratégia a társadalom irgalmatlan alávetése a gazdasági növekedés rövidtávú érdekeinek, és abból nem kérne. Nem fogadná el felzárkózás címén a gazdasági világrend diktátumát, mely a szegény országoknak alárendelt és kiszolgáltatott szerepet jelöl ki a kárpótlás vagy kiegyenlítés reménye nélkül.Új utakat keresne az ezredfordulón túl is élhető élet, fenntartható gazdálkodás számára.

A világméretű - és bennünket nem holnap, de már ma sújtó - ökológiai katasztrófa árnyékában nem ismerne elŐbbrevaló feladatot, mint hogy az utánunk jövők számára megmentse a természet veszendő és pótolhatatlan kincseit; hogy helyrehozza, amit eddig romboltunk, és minden eszközzel végét szakassza az esztelen önpusztításnak. Tudná, hogy a kezdeményezés ezen a téren nem remélhető sem a leggazdagabb, sem a legszegényebb nemzetektől, de kitüntetett szerepet biztosíthat az élet védelmében élenjáró kicsinyeknek és gyöngéknek, mikor a mostani világrend felborul. Egyedüli reményét abba helyezné, hogy még lesz időnk felfogni felelősségünket a földi élet teljességéért; s a pusztításra berendezkedett civilizációt szomorú végzete még megtaníthatja, miképp keressen összhangot a természettel, az ember - önnön természetével.

Az értelmiséget először is arra szólítaná fel, hogy testületileg viselje gondját az iskolának, mert a pedagógia társadalmi szerepének gyökeres újragondolása nélkül a képzés minősége - következésképpen az emberi élet minősége - nem javítható. A mind több, bonyolultabb (és veszedelmesebb) tudásra épített társadalom középpontjának az iskolát tekintené. Köré szervezné a tudás műhelyeit, az írástudók társadalmát - egyetemmé.

Az ökológiai egyensúly helyreállítására eközben elszánt és gyakorlatias intézkedések sorát hozná.

Minden áron csökkenteni igyekezne az energiafogyasztást, javítaná a felhasználás hatásfokát és növelné a helyi energiaforrások szerepét.

Az ökoszisztéma adottságaihoz alkalmazkodó, annak termőképességét kímélő mezőgazdaságot támogatna, elérné a kémiai és genetikai manipulációk erőteljes visszaszorítását. Gondoskodna erdőségeink rehabilitációjáról, a beépítetlen és művelésbe nem vont zöldterületek védelméről.

40