Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1992 / 9. szám - Vannak-e még partok és csillagok? - Lányi András: Van part, s a csillagok vezetnek

tabb technikai berendezésekre kapcsolt és azok nélkül életképtelen, örömre, szenvedésre, ellenállásra alkalmatlan európai ember máris a szellemi ínség Szahel- övezetében él.

^ ^

Ez a folyamat különös erővel érezteti hatását a mai Magyarországon. Minél kétségbeesettebb erőfeszítéssel igyekszünk alkalmazkodni a saját végzete felé rohanó technológiai világrend követelményeihez, annál szegényebbek leszünk. Nem aka- ródzik tudomásul vennünk, hogy a kelet-európai diktatúrák szélsebes önfelszámolása korántsem a demokrácia diadala volt, hanem az ipari civilizáció végső válságának kezdete. Mi a bőség társadalmába, tetszik - nem tetszik, asztalbontáskor érkeztünk, és már csak a hulladékból jut nekünk. Történelmi esélyeink, ha vannak, viszonylagos kívülállásunkból adódnak: józanul és még idejekorán vethetünk számot az elkövetkezendőkkel. Látásunkat azonban bosszúvágy, önbizalomhiány, nyomor, előítéletek és hamis remények ködösítik el.

Az MDF sehogyse tudja az ország népének megbocsátani, hogy képtelen a kormányzásunkra, ezért mindenütt ellenséget szimatol és hatalmát erősítgeti. Sze- retetünkről már lemondott, ezentúl beéri a vagyonúnkkal. A régi és az új állampárt kliensei vállvetve vagy egymással marakodva, de egy értelemben munkálkodnak a végső, nagy össznemzeti redisztribución.

Az SZDSZ az egykori demokratikus ellenzék erkölcsi tőkéjét éli fel, amikor olyan politikai vonalat követ, melyben maga sem hisz. A legügyesebb játékos , a FIDESZ megnyerheti a politikai partie-t anélkül, hogy kiderülne, a nyereségen kívül volt-e egyéb ambíciója.

A politikai irányzatok egymás hibáiból élnek. Egymás ellen küzdenek, mert az ország gondjával képtelenek megküzdeni. Az igazi nagy kérdésekre nincs válaszuk, ezért folyik másodrendű tárgyak felett a zajos csetepaté. Csakhogy olyan országban fogunk élni, amilyet most készítünk magunknak, és amit ezekben az években elmulasztunk, az hosszú időre jóvátehetetlen marad. Mifelénk nincs „fenntartható fejlődés” - itt már régóta a leépülés tart. Riasztó jeleit láthatjuk - a tükörben.

Magyarországot emberemlékezet óta intelligensebb, tehetségesebb emberek lakják, mint amilyenek kormányozzák. De hogy kik kormányozzák, abban ember- emlékezet óta nincs beleszólásuk. Ez is egyfajta hagyomány. Azok az intézmények, melyek keretei között a közakarat formálódna, érlelődne és utóbb nyilatkozhatna, még alig látszanak. Itt változatlanul csak a felülről lefelé irányuló politizálás működik. Uralkodáshoz ez épp elég. Országépítéshez kevés. Uralom és ország között a távolság mit sem csökkent 1989 után.

Vannak azonban, akik úgy vélik, az ezredvég kihívására más válasz is adható, túl a közkeletű formulákon, melyeket nálunk valamennyi politikai tényező elfogadni látszik. Más érték-elsőbbségeket javasol, más módszereket tart követendőnek és más nyelven szólal meg, aki az uralkodó ökonómiai világnyelv helyébe (használat, növekedés, hódítás, kiszámíthatóság - a mennyiségek egyetemes ekvivalenciája) az ökológiai belátást állítaná (társulás, kölcsönösség, részvét, különbözés - mint az együttélés feltétele, párbeszéd összemérhetetlen értékminőségek között).

Ez a szellem betölthetné az űrt, mely időszerű eszmék híján támadt politika és élet, politikai és nép között.

Ez nem tévesztené össze a demokráciát a négyévenkénti választási kampánynyal, de tudván, hogy a politikai szabadság lényege az önrendelkezés, igyekezne a legszűkebb térre korlátozni azoknak a testületnek a hatalmát, melyek a mások

39