Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1992 / 9. szám - Vannak-e még partok és csillagok? - Lányi András: Van part, s a csillagok vezetnek

szerint különbözhetnek egymástól anélkül, hogy ez veszélyeztetné az együttélés békéjét. Minél kevesebb a „szabadság”, annál több „egyenlőségre” lesz szükség.

Hiszek abban, hogy az ember szabad, tehát felelős lény; hogy épp az egyetemes felelősség tudata teremt közvetítést az erkölcs és a természet univerzuma között. A más emberek és más lények iránti részvét parancsáról megfeledkezett civilizáció azért pusztul el, mert az erkölcsi elv, amelyet megsért, a természettörvények szükségszerűségével semmisíti meg az ellene szegülőt - hiszen az tulajdon természetével kerül szembe.

Szabad csak az lehet, aki természetével összhangban él. Különben önmaga rabtartójává válik, és ezért (sapienti sat) kényszerül rá, hogy másokat is elnyomjon, eszközként rendeljen alá akaratának - itt már a kényszer alkalmazása és fenntartása maga lesz a cél. Ember és természet kapcsolatára ugyanígy hatottak az intézményesült erőszak szülte, kiegyensúlyozatlan társadalmi viszonyok. Ezek kényszerítették a dinamikusan terjeszkedő európai civilizáció emberét, hogy tudatosan szembeforduljon a természet organikus rendjével, és uralkodni próbáljon azon: az élővilágot „környezetté” degradálva annak egyoldalú kiaknázására törekedjen.

Az ember nem a társadalmi-természeti kötelékektől, hanem csakis e kötelékekben lehet szabad. A politikai szabadság a társulás formáinak, valamint a társaknak szabad megválasztását jelenti. Részvételt az egyesült egyénekre nézve óha- talanul kötelező szabályok és célok megállapításában. Márpedig nem semleges szabályozási technikák, hanem minden esetben értékelvek között kell választanunk. Azért kell ezeket kimondottá tenni, újra és újra megvizsgálni, vitatni, mert valamennyi döntésünk befolyásolja és korlátozza a magunk és utódaink választási lehetőségét: akár a használat és haszon, akár a kímélet és kölcsönösség jegyében rendezzük be közös világunkat.

Korunk tömegtársadalmaiban azonban a politika elveszítette értelmét. A közcélok megállapítása körül folyó párbeszéd és vetélkedés helyébe az uralom eszközeiért alantas vagy erőszakos eszközökkel vívott küzdelem lépett: a hatalomszerzés, mint üzletág. A manipulált közélet komplementere az eltorzult „magán”-élet. E kettő együtt alkotja a személyiség erőszakos felszámolásának feltételét. Buber- nak igaza van: „Az ego úgy jelenik meg, hogy más ego-któl elrúgja magát. A személy úgy jelenik meg, hogy más személyekkel viszonyba lép.” E viszonyok szegényessége jellemzi a technológiai fegyelem és a tőzsdei adásvétel mintája után berendezett ipari tömegtársadalmak szervezetét, melyek kontrollmechanizmusaikat az élet valamennyi megnyilvánulására kiterjesztik. Önkéntes odaadásra, kölcsönös oltalomra épülő kapcsolatoknak e rendszerekben nincs helyük. Az egyéni autonómia igényét előbb szembefordítják a szolidaritás képességével, majd külön-kü- lön felszámolják mind a kettőt. Tudjuk, hogy ezek egy tőről fakadnak, és együttesen alkotják az európai kultúra szellemi alapját.

A tömegkultúrának nevezett egyetemes agymosás az embert tárgyak tömeges előállítására és gyors elhasználására kiképzett hasznos szerkezetté aljasítja. A technológiai racionalitás rendszerében a növekedést korlátozó negatív visszacsatolásnak nincs helye; a rendszer páratlan leleménnyel semlegesíti a működését akadályozó tényezőket. Terjeszkedésének, úgy látszik, csak a katasztrófa vethet véget.

Egyetlen évszázad alatt az emberiség nagyobb pusztítást vitt véghez a bioszférában, mint a civilizáció egész addigi története során. A földi életlehetőségek kimerülése és elsivárosodása, valamint a természeti források maradékáért kezdődő élethalálharc az élet minőségének drámai romlását idézi elő. Az otthonában és munkahelyén különféle elektronikus játékok gombjait nyomogató, mind bonyolul38