Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 9. szám - Vannak-e még partok és csillagok? - Csiki László: A hős Keljfeljancsi
mindegyre visszaszuszakolta, mielőtt kibillentek volna abból a trapéz alakú testnyílásból... Testnyílás volt ugyanis az a karja, kibicsaklott csuklója, oldala, hónalja alkotta sokszögű hely... Ismeretlen rendeltetésű, ám folyamatos és életfontosságú tevékenység során kialakult új szerv. Néztem tehát az emberemet, de nem volt jobb ez sem. Tudtam, nem holmi guberálót, hétköznapi foglalatosságát űző szegény embert látok. Nem is különc. A különcök természetszerűen folytatják sötét vagy égszínkék rigolyáikat, és csakis a külső szemlélő számára visszatetszők, vagy nevetségesek. Az én emberem egyik sem volt. Lehetett volna akár más. És nem volt más, mégsem. Csak volt. Valamiféle kényszer őt is mássá tette, persze, mint aminek indult. Az elváltozás lehetőségét is beleépítette, de esélyt rá már nem adott. Erőt sem, vajon? Figyeltem a babaarcú embert. Nem a gyöngeség hozta ide, vagy tartotta itt. Céltudatos volt ugyanis - éppen csak célját nem értettem. Akkor sem értem, ha ismerem. Gyűjtötte az újságokat, konokul. De nem tudtam, hogyan. Miért? Valami külső erő segíthetett neki - talán -, nem csak a gyűjtésben, hanem ebben a valóságos, mégis léttelen létezésben. Nem felsőbbrendű, hanem külső erő mégpedig. Beszélnek a bolondok istenéről, szelleméről, szerencséjéről - de nem az járta rejtett útjait a fellegeket leképező agytekervényekben. Lehetett volna, persze, a múlt az. Az életrajza: mint magyarázat. Az elhagyott, elfödött dolgok emlékezete. Az elváltoztathatatlannak hitt dolog átváltozása - legalábbis az emlékezetben - dühödten titokzatossá tehette volna útjait, céljait. Mondják, aki sokat éhezett, most fölöslegesen is gyűjtöget, noha jómódú már. A félig agyonvert odaáll minden ütés alá, mint arra annyi példa van. A megdermedt múlt tükörként vetíthet ki bárkit végtelen útra, az ellenkezőre vagy az előre láthatóra; folytatás csak mindkettő, a tükörlap emlékezete. Ennek az embernek azonban az volt a lényege - a lénye -, hogy egyszer-volt- hol-nem-volt. Ez a mesés meghatározás a legpontosabb számára. Megjelent. És nem tűnik el. Tudom. Olyan. Az angyalos szobornál nem szólította meg senki, nem fogták körül alkalmi, de itt régi ismerősei. A hely szelleme nem vonzott ide sem hasonszőrű, sem értetlenül bámuló társakat. Eközben gyűltek hóna alatt a festékes papírlapok, mintha minden elmenő cinkosan a hóna alá dugott volna egyet-egyet. Eljátszhatatlan játék- szabály működött itt, meg nem fejthető, mert meg sem ismételhető variációkkal. Sejtettem, a holnapi lapok azok, a még meg nem írtak, ki nem szedettek-nyo- mottak. Tudósításokkal ma éjszaka történő tragédiákról, holnap hajnali hírekkel, egy éppen vajúdó anya díjnyertes csecsemőjének fényképével a címoldalon. Még nem létező országok térképei, a kampánycsendben didergő honatyák köszönő szónoklatai, amelyeket az őket megválasztó újságolvasókhoz intéznek, a pénteki lottó-számok... Efféléket hord ez a hóna alatt. Nem lapozza át az újságokat, mint aki mindent előre tud, vagy mint akit semmi nem érdekel. A holnapi nap emlékezete irányítja lépteit, körbe-körbe az emlékmű körül. A tükör, amelyben minden jelen idejű. Túlságosan egyszerű, már-már alpári elképzelés ez pedig, magyarázatnak azonban, képtelenségénél fogva, alkalmas lehet. Nem is egyéb szüli, mint a mindenre magyarázatot kereső korlátoltság. Hiszen elfogadhatatlan, felháborító, egyenesen betiltásra érdemes, hogy valaki csak így mászkál, saját életéről mintegy leválva, a sorsából, ebből az albérleti szobából frissen borotváltan kilépve, nincstelenül, mint ki az emlékeit is elveszítette, és büszkén, mint aki mindezek ellenére megmaradt, s ezzel még nevet is nyert. Ólomsúlya nélkül egy Keljfeljancsi! A kaucsuk- baba! 34
