Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 9. szám - Vannak-e még partok és csillagok? - Csiki László: A hős Keljfeljancsi
A kaucsuk! Indián törzs nevéhez illő a hangzása, tragédiaérzetű messzeségeket, sőt távlatokat sejtet, felfalt útitársakat és eltitkolt törzsfőnöki arákat, óceánokat. Megtaposott partokat. Bezárt ajtókat és egeket. Piramist, benne élethű holttal. Azt a tündökletes és halálos távlatot a hátunk mögött! Az éhenveszett vagy kiirtott népek térsége, a csontokkal teli pusztaság az, amelyen át Keljfeljancsi ehhez az angyalos szoborhoz érkezett. Mégsem talált el önmagához. Saját szellemtesteként kíséri az újsággyűjtögetőt, aki utálja a holnapi híreket, amelyeket mintha ő teremtene mégis. Megkettőzöttsége olyannyira valós, mint egy mindent leegyszerűsítő magyarázat. Akkor igazán hamis, ha pontos. Amikor éri a széle a hosszát! Amikor más testben lakunk, s az még csak nem is a szeretőnké. Vagy amikor éppen minden összejön, a körvonalak egybeesnek a tárgyakkal, a szenvedélyünk a szakmánkkal, múltbéli alakunk rátalál az itt bolyongóra, és nem tudható, melyik az igazi, mert mindkettő valóságos. Egy lesz minden, önmagával azonos, és azzal véget ér. Boldogulásával, boldogságában el- játszotta-elveszítette az utolsó esélyt. Az egyetlen volt az. Nézem Keljfeljancsi-Winnetou-t: a levegőből újságokat guberál. Tudom - és minden módon, emléket idézve, értetlenkedve, saját múlandó sejtéseimre hagyatkozva menekülök a felismerés elől -, hogy ő egy mutáns. Más faj kezdetleges egye- de. Próbadarab. Szavaink semmit nem mondanak neki, nem hozzá szólnak, hanem kizárólag - és kizáróan - önmagunkhoz. Jelképeinkben ő az összetevő elemeket sem érti. Metaforáink mögött mi magunk állunk, és értelmüket is eltakarjuk: hátulról. Önmagunk őrangyalaiként lebegünk át a pallón. Ó pedig, a Keljfeljancsi, a parton áll - a part szót nem ismeri már -, csillagra nem néz. Rejtezkedik, nehogy agyonüssük, mint lehetséges merénylőt, bezárjuk, mint tébolydába a gazdag nagybácsit a reménybeli örökösök, vagy szeretve utáljuk, mint a zsenit. Mutatja magát ugyanakkor: ugyanezekért. Nem elképzelhetetlen, hogy mi vagyunk a szülei. Történt bennünk egy mindent eldöntő mutáció, csak magunkkal elfoglaltan, nem vettük észre. Egymásra is talált talán két ilyen, egyformán elváltozott egyed. Ennek kevés az esélye, de bizonyos a valósága. Az egymásra-találás kockázatának tragikuma felér a szépségével... * * * Barátaim! Hosszú időn át és változó helyszíneken törtem a fejem, mit válaszoljak körkérdésetekre. Megírtam aztán ezt a mutáns-történetet: a kérdésre gondolva mindegyre ez jutott eszembe. Nem tehetek róla. De azért ez is jelenthet valamit. Kötelességszerűen, ugyanakkor udvariasságból a tárgya felé kanyarítottam a végét (noha úgyis benne volt). Ez a pályamódosítás a legpontosabb felelet a kérdésre. Mert végül is, hogyan írunk-mondunk történeteket önmagunkról? Kinek? Az újsággyűjtögető baba pedig még mindig ott sétál körbe-körbe az angyalos szobor körül. Csakazértis. Megtörténhet azonban, hogy nem egy eljövendő, hanem egy elmúlt faj előre -, illetve visszaküldött követe ő. Arca maszk. Ósága szinte szép. Újdonsága az ismeretlenségével vonz. A jövőbe tekintő forradalmár szeme sugarán ide átcsúszott túlélő lehet. Nyüzsgésünket vizsgáló történelemtudós ránkhullt könnycseppje 3004- ből. Azt jelenti-jelentheti mindez, hogy metaforáink, jelképeink, szavaink semmit nem jelentettek számára a régi alakjukban, örökletes értelmük szerint. Elfogadva - tehát értve - ezeket: maradt volna ott, ahonnan ide szökött, számára idegen terepünkre, otthonos tárgyaink, fogalmaink közé. És azt is jelentheti mindez, hogy 35
