Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 9. szám - Vannak-e még partok és csillagok? - Csiki László: A hős Keljfeljancsi
Furcsa volt, igen. Egyszerűen. De hát, mihez képest? Hol a normalitásnak az a matricája, amelyből kilóg vagy kifolyik, esetleg kiszökik valaki? A különös terme- tűek. A szóvétők. Az őrültek. Akik őrzik még az öntőforma nyomát, de mintha csak azért, hogy attól való eltérésük mértékét és módját jelezze. Visszatérésük-szivár- gásuk lehetőségét azonban már nem. Igen, igen, mintha kibuktak volna a forró homok-mintából, és megszilárdulva már nem juthatnak vissza belé. Csakhogy, ezzel együtt, mégis alakíthatók, képlékenyek voltak. Például legyilkolhatok. Képzeteket keltettek, s ez elváltoztatta őket. De nem igazolták vissza a változást. Ahhoz túlságosan önállóvá lettek, szinte véglegesek. Mi ez a többesszám itt? - ijedtem meg. - Ez a férfi: egy. Erről a férfiról - ezen a ponton, megfigyelésem, leskelődésem gerjedelmében - egyszerre csak tudtam, hogy önálló léte, éppen a különössége folytán, azt jelenti: halhatatlan. Nyilván, ez sugallta a „végleges” kifejezést, amellyel illettem. És ez is, hogy „nem tér vissza”, azt mondom (magamban): „nem korrigálja a tévesztést az öntőminta szerint”, ez is azt jelenti: mindig így, ilyeténként, változatlanul megmarad. Nem él az elmúlás felkínált lehetőségével, mondhatnám. Mondtam is: magamnak. Soha nem találtam meg a pontos meghatározást. Annál furcsább volt az egész, a férfi és őt nézve kialakult nézeteim; olyannyira, hogy már- már félelmetes. A természeti formák, az elemek öröklétét megszokásukkal felejtjük, vagy felejtve megszokjuk; egyre megy. Csodálatunk irántuk egyik módja ennek az ellentetten kettős védekezésnek. Mert hiszen védekezünk ellenük, saját rettegésünk ellen tulajdonképpen. Ezt többnyire a kicsinység érzésének hívjuk, noha nem a méretekhez, hanem az időhöz van köze... De egy ember alakú végtelenség... Nyugalom, intettem magam: nézd. Egy középtermetű, sima arcú férfi ácsorog, kitaposott, ám fényes cipőben a szobor előtt. Felejtsd el, miféle jelzőid tapadnak hozzá. Nem ő vagy... Az ember - mindegyre emberkének neveztem magamban - újságokat gyújtott. Ez is ... Mi ez? Nem tudom, miképpen gyűjtötte az újságokat. Egyet vásárolt - láttam - az aluljáró lépcsőjének tetején verejtékező árustól, később egyet kiemelt a sárga szeméttartóból. Ez kettő. Volt akkor nála legalább hat. És egyre szaporodott. Üres kezekkel érkezett, de valahogy nem láttam a kezeit. Óriási nagyoknak kellett lenniük. Szétterpedt, vastag, puha ujjak egy babatesten. Noha középtermetű volt, kissé kövérkés talán. Nem szürke ruhát viselt. Megkésve döbbentem meg ezen: a sárga-drapp összeállításon. Addig szürkének láttam, és nem az volt. Nem guberáló volt, bár lehetett volna guberáló is, aki nyákos nagy kezét mindegyre rozsdaszín nadrágjába törli. De, ellenkezőleg, némi előkelőséget véltem felfedezni rajta. Rajta, nem benne. Ez sem volt nyilvánvaló, nem is illett hozzá, de nem is játszotta meg. A született előkelőség ilyen, a magasabbrendűség öntudatlan tudata. Olyannyira rejtett és természetes volt, nem látszott, és főként nem nyilvánult meg. Létezett, mégis. Mint valami rejtett rang, nemesi cím, amelynek igazoló iratai régen elvesztek vagy megpenészedtek egy falusi padláson. Viselője is csak hallomásból ismeri, és szombat esténként - ha szóba kerül - nevet rajta. A társaság tagjaiban viszont megmarad valami tárgytalan emlék, hogy ez meg ez volt valami valamikor, vagy a szépapja véghezvitt valamit. Nem feltétlenül nemes dolog az. Én pedig, mint annak a társaságnak a tagja, réges-régen, forradalmasnak hitt ifjúságomban, amikor minden rangot, de még érdemet is utáltam... Ott ültem én, ezekkel a felejtőkkel - de hol? Az emberkénél - ehhez a fogalmazásomhoz, a kicsinyítő képzőhöz képest nagy emberkénél - ekkor már annyi újság összegyűlt, alig bírta a hóna alatt, oldalra feszített csípőjével és szögben támaszkodó jobb karjával tartotta, bal kezével pedig 33
