Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1992 / 9. szám - Vannak-e még partok és csillagok? - Kántor Lajos: Ha ma lennék fiatal

működésére, az új problémák tudomásul vételére, megoldási kísérletek szembesítésére. Nem rejtem véka alá: mint ahogy eddig is erre utaltam, továbbra is egy Korunk-típusú folyóirat szerkesztéséről beszélek, ennek a több mint három évtizedes tapasztalatait - és hiányait - igyekszem összefoglalni, közvetlen közelből, 1992 derekán. Kifejezetten csapatjátékról van tehát szó - vagyis másról, mint Németh László Tanújában vagy (mutatis mutandis, amely „mutációk” méretéről kiki ízlése, lelkiismerete szerint számot adhat) a Gaál Gábor-féle Korunkban - volt.

Úgy is mondhatnám, ha ma lennék fiatal: amolyan edző és szövetségi kapitány szeretnék lenni, aki válogathat a játékosok közül, behívhatja a maga válogatottjába a legjobb otthoniakat, s a különböző országokban futballozókat, pólózókat, kosárlabdázókat; ugyanakkor viszont vállalja a meghívottak játékának az összehangolását, a különféle munkabírású és játékintelligenciájú sportolók s a csapat érdekegyeztetését, a közös cél kitűzését s a feléje vezető út megtalálását (keresését). Merészebb álmaimban a világválogatott kispadján ülnék, de nem csupán egy jótékonysági mérkőzés erejéig.

Minthogy azonban ma már csak úgy lehetek fiatal - úgy hihetem magam igenis fiatalnak (minden derék-, sarok-, könyök- és gerincfájdalmak ellenére időjárásváltozások és hosszabb teniszpartik alkalmával) -, ha a nálam tíz-húsz-harminc esztendővel fiatalabbakkal mérem össze ismereteimet, elképzeléseimet a jövőről, és velük versenyben dolgozom legalábbis a szerkesztőségben: egy szellemében és életkorában megfiatalodott Korunkot próbálok a tehetséges ifjú csapattal, csapatban megteremteni, amely már nem attól lesz híres, hogy Dienes László vagy Gaál Gábor folyóiratának, a Kassákot és Moholy Nagy Lászlót, József Attilát és Illyést közlő lapnak az utóda.

Visszatérve a rendezés, a filmrendezés gondolatához - vagy a közlekedési rendőr gyermekábrándjához -, tulajdonképpen valami hasonlóra vállalkozik a folyóiratszerkesztő, ha nem éri be a szimpla kéziratösszegyűjtő és adminisztrátor szerepkörével. Noha nem a „semmiből” teremt egy új világot (mint Bolyai tudta magáról), de a sokak által megszerzett résztapasztalatokat rakhatja össze, hónapról hónapra (gyorsabban tehát, mint a filmrendező), s az így felmutatott (össz)képet állítja oda az olvasó elé. Lehetséges ugyan, hogy ez csupán illúzió, mert az olvasó különösen ma, amikor annyi információs csatorna és annyi lap közt válogathat, legjobb esetben is csak csipeget a neki felkínált tamtó-szórakoztató-informáló szövegek közül; a szerkesztő azonban - legalább ő - azzal a benyomással marad, hogy újra és újra (évente tizenkétszer) berendezi, átrendezi a maga számára a világot. És ebben már nemcsak a filmrendezőt haladja meg (időben), hanem azt a mániákus háziasszonyt is, aki férje legnagyobb bosszúságára gondol egyet, és átrendezi a közös lakást. A közlekedési rendőrnek persze nem lehet versenytársa, mert nem kényszerítheti az arra elhaladót, hogy az ő intései szerint haladjon vagy álljon le, várjon sorára. Egy-egy jelzés azért érvényes lehet, jótékonyan gyorsíthatja a haladást. (Bár ez, ugye, XIX. századi fogalom, a hazával együtt. És veszélybe sodorhatja a szerkesztőt, a konzervativizmus vádját vonhatja fejére, ha túl hangosan és túl gyakran hivatkozik ilyen fogalmakra.)

Ennyi általánosság után el kellene kezdenem példákkal alátámasztani, bemutatni az izgalmas, számomra legizgalmasabb játék, a szerkesztés hétköznapjait. A munkafázisokat, az íróasztalok és gépek közti (épp mostanában gyökeresen, bár nem biztos, hogy mindig örvendetesen változó) viszonyokat, az emberközi kapcsolatokat, a konfliktusok jellegét (amelyek csak átalakulnak, de korántsem szűnnek meg a politikai cenzúra kikapcsolásával!), a nevelés és nevelhetetlenség tényeit, a koncepció-alakítás és az aprómunka összefüggését és ellentmondásait - vagy a legújabb, egyre kényszerítőbb részfeladatot, amely mind jobban elhatalmasodik a

27