Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 9. szám - Vannak-e még partok és csillagok? - Kántor Lajos: Ha ma lennék fiatal
I Kántor Lajos Ha ma lennék fiatal AL -A. a ma lennék fiatal, valószínűleg filmrendező próbálnék lenni. Intellek- tuálisabban közelítve meg azt a vágyat, amelyet pontosan fel tudok idézni öthatéves koromból: szüleimtől kaptam egy papírmassé díszsisakot, akkoriban a közlekedési rendőrök viseltek valami hasonlót, fólkötöttem a fejemre, beálltam a gyerekszobát a felnőttekével összekötő ajtóba, és irányítottam a forgalmat. (A másik, ajtófélfához kapcsolódó otthoni emlékem, egy évvel későbbről, félelmetesebb: a bombázók érkezését jelző éjszakai szirénázás után már nem volt időnk lefutni az óvóhelyre, az előszobából figyeltük a piros pontok közeledését az égen, rettegtük a gépek zúgását. Most, majdnem félszázad múltán úgy hiszem, ezek a háborús zajok és fények vetettek véget a gyermekkori illúzióknak, díszsisakos elképzeléseimnek.) Ha ma lennék fiatal, lehet, hogy mégis azt választanám, amit az események szerencsés (?) összejátszása folytán 1959-ben választanom lehetett, és amit újabb csekély harminc évi várakozás közbeiktatásával, 1989 decemberétől nyíltabban és önállóbban gyakorolhattam, gyakorolhatok (amíg a papírárak és nyomdaköltségek nem nőnek az égig, vagy nem próbálják - a közmondást tagadva - ugyanezt tenni azok a bizonyos fák, mármint a politikai visszarendeződés irányában). Vagyis képes volnék ismét lapszerkesztésre adni a fejemet. Folyóiratszerkesztésre persze; amiből nyilván nem lehet (sosem lehetett) meggazdagodni, de azt a hitet adhatja az embernek, hogy értelmes lényeket képes befolyásolni, meghallgatásra találhat — berendezve (átrendezve) magának és másoknak is a világot. És ehhez nem szükséges rendőrsisak vagy csörgősipka (amelyet az újságszerkesztőnek, politikusnak sokszor fól kell tennie), ehhez csak kitartás, lemondás kell. Meg sok minden egyéb. Ha ma lennék fiatal, megpróbálnék nyomába eredni Németh Lászlónak. Bár azt hiszem, mégsem kísérteném a lehetetlent, nem próbálnám elhitetni magammal, hogy egyedül helyt tudnék állni az információéhségben szenvedő értelmiségi olvasókkal szemben, minden (humán-reál) területről közvetlenül gyűjtve be az időszerű előadni valót. A csábítás ugyan rendkívüli, hogy - az olvasón kívül - senkihez sem kell alkalmazkodni, senkihez a (vélt) rossz mondatait nem kell átírni, senkivel sem kell vitatkozni kéziratának a kihagyása, későbbre halasztása miatt, és szemrehányást az esetleges hibákért egyedül magának tehet az ember; de az egyszemélyes „tanúskodást” akár csak a humaniórákban napjainkban vállalni - alighanem istenkísértés volna. Van persze ma is hasonló indíttatás, ám az inkább könyvformát ölt (nem föltétlenül regényformát - naplóét, leveleskönyvét, „műfajtalan- kodásét”). Ha ma lennék fiatal - megkísérelném fiatalnak maradni az állandó újrakezdéssel, amit épp a folyóiratszerkesztés jelent. Persze, a folyóiratszerkesztésnek sokféle módja van. Én itt arra utalok, ami csapatmunkában érvényesül: különböző felfogású (az egyeztetést nem kizáró!) emberek, különböző életkorú - gondolkodás- módjukban azonban nem öreg - szerkesztők, belső és külső munkatársak együtt26
