Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1992 / 9. szám - Vannak-e még partok és csillagok? - Borbándi Gyula: Az ezredvég felé

hogyan semmisít meg nemzet nemzetet, ember a másik embert, hanem azt illetően, hogyan pusztítja el önmagát az ember.

Németh László már említett ötvenhatos írásában kifejtette, a nemzet emelkedésében való töretlen hitét csökkentette, hogy „a nemzet erkölcsi és politikai érzés dolgában nem áll olyan magasan, mint szellemileg”.

Mára is érvényes megfigyelés. Úgy tetszik, mintha a társadalom életében végbement fordulat csak a gazdasági, politikai és művelődési szerkezetet, azok kölcsönhatását és a hatalmi erőviszonyokat érintette volna, de kevésbé a gondolkodást, az erkölcsöt, a viselkedést. Vannak ma is szép számmal olyanok, akik egyfelől egyéni jogok és szabadságok további kiterjesztését sürgetik, az állam visz- szavonulását követelik és a kormányhatalom jogkörét sokallják, de ugyanakkor a közösségek jogait úgy kezelik, mintha azok nem is léteznének, valahányszor a magán kezdeményezés és vállalkozás kudarcot vall, a gazdasági élettől távoltartani kívánt államot hívják segítségül, és ha bárhol bajok keletkeznek, a meggyengített intézkedést. Vannak, akik a demokrata államra is úgy tekintenek, mint a kommunistára és súlyos vétkekben marasztalják el, ha a népakaratnak megfelelő parlament szabályozta jogaival élni is akar. Gyanús, aki a rendet fenn akarja tartani, de akik nagy hangon a társadalom önszabályozását és önrendelkezését követelik, nyomban rendőr után kiáltanak, ha a közbiztonságot vagy akárcsak érdekeiket sérelem éri. Ismét mások a tárgyilagos tájékoztatásról hirdetnek fennkölt elveket, de megriadnak és a sajtó elleni támadást szimatolnak, ha egy országos nevű tudós és író a sajtószabadsággal a tények tiszteletét, a hazugság és a hamisítás száműzését, vagyis a tisztességet szeretné társítani.

Mi mással, mint a fogalmakkal való bánás eltorzulásával magyarázható az a jelenség, hogy egyaránt elferdítik a liberalizmus és a populizmus értelmét. Néhol csúf- és szitokszóvá lett a magyar szabadelvűség és a magyar népiség idegen eredetű, de megmagyarosodott változata. A „liberális” és a „populista” némelyek szó- használatában ma már egészen más, mint amit az elnevezés kifejez. Politikai ellenfelek úgy ragasztják egymásra a liberális és populista bélyeget, mint ahogyan nem is olyan régen ugyancsak nyilvánosan fasisztáztak, zsidóztak, kommunistáz- tak. Mitsem törődve azzal, hogy a lebecsülésként használt liberális szócska Széchenyit, Kossuthot, Eötvöst, Keményt, Jászit is érinti, és az ugyancsak lebecsülendő éllel használt populista (vagyis: népi) szó olyanok fejére is hull, mint Illyés, Németh László, Veres Péter, Bibó István, Kovács Imre, Szabó Zoltán. Amazok ugyanis valóban liberálisok, emezek valóban populisták voltak. És baj van a türelemmel, vagy a divatossá vált toleranciával is. A legtöbben csak magukkal szemben igénylik, de másokkal szemben nem gyakorolják. Türelem nélkül nincs politikai kultúra és nincs a szó valódi értelmében eszmecsere. Türelmet azonban csak az követeljen, aki maga is türelemmel fogad minden tőle eltérő felfogást és véleményt. Aminthogy beleéli magát mások helyzetébe, nézeteibe és érdekeibe csak az tud valójában, aki magával szemben is érzi mások beleélési készségét és képességét.

A mai magyar értelmiségnek a többi között ebben is idomulnia kellene a szabaddá és demokratává lett társadalomhoz. Az évezred végéhez közeledő világban a magyar nemzet nemcsak tudományos, művészeti, gazdasági és műszaki teljesítményeivel, hanem tiszta közélettel, nemes polgári erényekkel, a szabadsággal való élés tudományával és az emberek közötti kölcsönös megértés fejlesztésével tarthatja meg vagy emelheti azt a rangot, amelyet gazdag és változatos történelme folyamán kivívott magának.

25