Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1992 / 9. szám - Vannak-e még partok és csillagok? - Borbándi Gyula: Az ezredvég felé

sebbet foglalkozik a világsajtó, pedig nem mondható, hogy nem övezné őket megbecsülés és nem kísérné sikereiket irigység. Ismert az az angolszász mondás, hogy ,;good news is no news”, „a jó hír nem hír”, vagyis hírértéke csak annak van, ami a meglévőtől, a mindennapitól, a szokványostól eltér és annál inkább, mennél élesebb, látványosabb, megdöbbentőbb, megrendítőbb, felháborítóbb az. Svájc demokratikus államrendje annyira megállapodott és szilárd, hogy legfeljebb a kormánycseréknek van hírértékük. Lakóinak életszínvonala is oly magas, életvitele is oly kiegyensúlyozott, hogy az esetleg mégis jelentkező problémák csak enyhe nemzetközi érdeklődést váltanak ki. A magyar nép az ország eredményes fejlődése és a társadalom megnyugvása külső jelét láthatná abban, hogy a világsajtó kevesebbet foglalkozik vele, mint tette a közelmúltban, az átalakulás kezdetekor. Ha kevés a magyar vonatkozású hír, az nem feltétlenül a nemtörődömség vagy részvétlenség miatt van, lehet annak tünete is, hogy a dolgok rendben haladnak, nincsenek válságok vagy konfliktusok, amelyek a külföld érdeklődését felkelthetnék.

A világ és Magyarország 1992-ben nyugodtabb képet mutat, mint mutatott hatvan évvel ezelőtt, amikor a Tanú elindult. Vannak ugyan országok - Magyarország szomszédságában is -, amelyekben háborúk dúlnak. Az emberiség egy része ma is politikai és társadalmi szerencsétlenségek áldozata. A mögöttünk lévő fél évszázadban viszont az emberi jogokat és szabadságokat fenyegető két nagy veszedelemtől szabadultunk meg. Az emberiség háborúban semmisítette meg a nemzetiszocialista tébolyt és önkényt, békés eszközökkel győzte le a bolsevista diktatúrát és népelnyomást. A század végén a humanizmus, a demokrácia és a béke két elkeseredett ellensége egyaránt a porban hever.

A tájékozatlanság nem szűnt meg ugyan, de már nem annyira kínzó, mint volt a harmincas évek elején. A technika fejlődésével az emberek, a kontinensek, az országok közelebb kerültek egymáshoz. Az utazás és az érintkezés megkönnyítésével, tömegjelenséggé válásával kisebb lett a világ. A hírek, értesülések, felismerések pillanatok alatt az emberiség közkincsévé, közös ismeretanyaggá alakulnak. Az író és általában az értelmiségi ember ma többet tud a világról, mint tudtak a hatvan év előtt élők, és ennek következtében a jövő is kiszámíthatóbbá, a lehetőségek, esélyek és veszedelmek gyorsabban felismerhetővé válnak.

A tájékozatlanság mint a kor múzsája ma már nem annyira a közvetlen érintettségre vagy fenyegetettségre vonatkoztatható, inkább a távolabbi kockázatokra és veszélyekre. Aligha valószínű, hogy belátható időn belül az emberek kontinentális méretekben ismét kedvet kapnának egymás elpusztítására vagy nyomorba, szerencsétlenségbe döntésére. Aggasztó viszont, hogy mind többjei szerint az ember a technikai civilizáció túlburjánzásával, a tudomány eredményeinek meggondolás nélküli kihasználásával és kényelmének a végsőkig való kiszolgálásával olyan állapotokat teremthet, amelyek a pusztulás rémét idézhetik fel. A környezet szennyezése, a levegő, a víz, az erdő élvezhetetlenné tétele, a gépek kibocsájtotta gázok és gőzök egészségtelen hatása, a szemét és hulladék oly fokú növekedése, hogy megsemmisíthetetlenné válik, mind olyan tényezők, amelyek kérdésessé teszik, meddig marad emberséges és elviselhető az élet. Különösen, ha hozzászámítjuk a túlszaporodás, a nyomában jelentkező elnyomorodás és a szegények-gazda- gok elkerülhetetlen ellentéte veszedelmét, riasztó jövőkép tárul elénk, amelynek valódi jellegét és természetét illetően mégcsak hozzávetőleges tájékozottságunk sincs. Megszűnvén, vagy enyhébben kifejezve, csökkenvén az emberi együttélést zavaró veszély, máris nyakunkon a következő veszedelem, amely az ember és környezete viszonyát érinti és nem kisebb pusztulással járhat, mint az egymást követő véres háborúk. Szorongató tájékozatlanság, de ezúttal már nem azt illetően,

24