Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 9. szám - Vannak-e még partok és csillagok? - Varga Zoltán: Csillagkeresés, szerepkeresés
elfogadásánál is, holott már ez is magában rejti a szerep halálát, ám ha ez az elfogadás annak igenlését is jelenti, ami még nincs vagy nincs egészen, de nyilván lesz, ami talán jön (persze: jön-e?), jószerével a demokráciáét, piacgazdasággal, konzumtársadalommal és konzumkultúrával, csak mert a „legrosszabb” ugyan, de nála jobbat „még nem találtak ki”, s ezért ez az igenlés megint csak valamilyen jobbat akarás, az utópia akarása, mégha csupán azért érezzük is ideálisnak, mert „nincs jobb nála”. Vagy mert „még nincs itt”. Szűkebb-tágabb térségeinkben, ahol egyelőre különben sem beszélhetünk az ideológiák eltűnéséről. Ha egyszer burjánzik, sőt többfelé véresen tombol a nacionalizmus. Míg a vallás nem csupán őse, de minden utána következő ideológiának modellje is. Az ideologikus ember pedig nem mindig vallásos, de mindig „hívő”. Még ha ateista is vagy vallásellenes. De „hívő” az írástudó is. Prófétaként, alkalmasint „nemzeti prófétaiként semmivel sem kevésbé. Úgyhogy a nacionalizmus kapcsán mindjárt az írástudónak ez a periférikus tájainkon őshonos változata is szót kér magának. Lévén szerepe főleg itt, Közép- és Kelet-Európa, illetve a Balkán kis népeinek öntudatra ébredésében és nemzetté formálódásában jelentős, ámde a nemzeti aspirációk túldimenzionálásában is, alkotóként és váteszként aszerint minősülve (etikailag, de nem esztétikailag) tiszteletre méltó, sőt magasztos küldetés hordozójának, mennyire képes „illetőségi körén” belül maradni. Illyéssel szólva jogot védve, de nem sértve is, nemzetiként, patriótaként, de nem nacionalistaként tehát, bármilyen nehéz legyen is a kettő közt határt vonni. Hiszen gyakran sértünk úgy, hogy azt hisszük, védelmezünk, a fennmaradás jogát olykor a „dominancia jogával” tévesztve össze. Vagyis a nacionalizmus voltaképpen csapdaként rejlik a patriotizmusban, s külön annak számonkérésében tulajdon etnikai-nemzeti közösségünk részéről, amiért az idetarto- zók akkor érzik magukénak az írástudót, ha ügy viselkedik, mintha kevésbé lenne birtokában az elvonatkoztatás és a tárgyilagosság képességének, mint amennyire birtokában van, ám ha öngerjesztő egyoldalúsággal táplálkozik saját népi-nemzeti kultúrájából, még csak „viselkednie” sem kell, rossz közérzet nélkül is teljes mellszélességgel állhat a nemzeti megalománia szolgálatába. Végkövetkezményeiben önpusztító mítoszokéba - az igazi írástudó szerepével szembekerülve, s úgy „vezetve vissza önmagához” egy népet, ahogyan azt napjainkban kiemelkedőnek számító szerb írók, tisztes akadémikusok is tették, és teszik, nem csupán az ártól sodortatva, hanem heroikus martalóc-hagyományok életrekeltésével, voltaképpen a szellemet szabadítva ki a palackból. Okkal keltve gyanakvást a tájainkon lábra- kapó hagyománykultusz iránt általában is, nemcsak mert aligha mindegy, hogy ez a kultusz valamely nép hagyománykészletéből mit hoz felszínre, hanem mert ez a hagyományokra hivatkozó mítoszteremtés és ideológiagyártás az írástudó szerepét mintegy fejtetőre állítja. Mert így a „nemzeti próféta” nem racionális tartalmat ad át többé, hanem a lentről, a „néplélekből” merített irracionálisát racionalizálja és sugározza vissza a feléje fordulóknak, infantilis vágyakat és agresszív indulatokat is igazolva, követőit sokszor környezetükkel és a történelem menetirányával is szembefordítva. Holott napjainkban a „nemzeti írástudó” szerepe egyedül és csakis az lehet, hogy népét-nemzetét éppen ezzel a bizonyos menetiránnyal hozza összhangba. Vagy inkább hogy érdekeit - minő fellengzés! - veszélyeztetett emberi nemünk egészének érdekeivel hangolja össze. Mert azért a menetirányt illetőleg néminemű kételyeink szintén lehetnek. * * * 19
