Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 9. szám - Vannak-e még partok és csillagok? - Varga Zoltán: Csillagkeresés, szerepkeresés
méginkább éhezők emlékezetében, ha az egyszer volt szocializmus tájaira gondolok, akár a joggal kárhoztatott bolsevizmus számos áldása is felidéződhet - mindaz, ami újsütetű csalódások tükrében ilyennek látszhat. És hát térségeink fiatalabb nemzedékei inkább csak a diktatúra későbbi „lágyabb” szakaszára emlékezhetnek, amikor a totális rendszerek ökle viszonylag kevesekre, jobbára illőképpen meghunyászkodni képtelen, s nem is mindig írástudatlan izgágákra nehezedett, olyanokra, akik nem feltétlenül érdemelnek figyelmet, s nem a kezdetek tömeges terrorjára is, amit a róla csupán másodkézből értesülök hihetnek akár túlzásnak vagy éppen elrettentő rágalomnak is. Úgyhogy e ma még csak lappangó kísértettől tartani itt sem egészen alaptalan, de ott, abban a technikailag legfejlettebb civilizációban sem, amelynek társadalom alatti és fajilag is körülhatárolható nyomorgócai lehetnek majd valamilyen neokommunizmus tűzfészkeivé. Éppen mert az ott élők nem tapasztalták még saját, jobbára fekete bőrükön azt a „csöbörből vödörbe” élményt, amit az eurázsiai kontinens több mint felének lakói a maguk fehér és sárga bőrén egyszer már érezhették. Netán épp azért izzadva ki magukból saját üdvözítőnek vélt ideológiájukat, mert megszűntével „a Gonosz Birodalma” a forradalom exportőre sem lehet többé, s így ez az ideológia felforgató importáruként sem lehet a hatalomtartók részéről kárhoztatható. Ha tehát létrejönne, valós megoldást kínáló voltát igen, ám autentikusságát és vonzerejét aligha lehetne kétségbe vonni. Még ha kérdés is, hogy egy ilyen ideológiának, amelynek közelebbi mibenlétéről még aligha lehet sejtelmünk, kik lennének megalkotói és hordozói. „írástudókként”, valamiféle értelmiségként, hiszen csakis ilyennek minősíthető rétegeket vagy inkább embercsoportokat lehet ebbe a szerepbe beleképzelni. Természetesen nem az „establishment” potencializált értelmiségét, hiszen az beépültként mért is vágná a fát maga alatt, ámde az „igazi”, kvalitásai szerint is elitnek számító, kritikus értelmiséget sem, mivel az éppen azért az, ami, hogy ne sétáljon be még egyszer egy kolosszális történelmi tévedésnek ugyanabba a zsákutcájába. Úgyhogy marad e szerepre egy selejtesebb kvázi-értelmiségi garnitúra csak, lecsúszottak, alulmaradottak és sértődöttek seregeként ütve magát egy egyszer már levitézlett, ám most újabb rohamra induló forradalom holmi élcsapatává. Készen arra, hogy fanatizmusból vagy számító kóklerségből menjen elébe a válságos türelmetlenek és csalódottak óhajainak. Aligha képesen a kenyérre és cirkuszra éheseket jól is lakatni. * * * Hol a szerep, hol a „csillag” hát? Nemcsak az íróé, az „írástudóé”, hanem az irodalomé is egyúttal. Mégha az irodalom, egészként, nem is kötődött soha a századunk végén kimúlt kommunizmushoz és táborához, a tágabban értelmezett „munkásmozgalomhoz”, forradalmisághoz, baloldalisághoz, radikalizmushoz, vagy éppen a jegyükben fogant utópiához. Hacsak úgy nem, hogy a társadalom kritikus szemlélete és ábrázolása immanensen az „adott világ” valamilyen meghaladásának igényét „belső utópiaként” rejti magában. Ámde az itt körülírt írástudói szerepkörre mégsem ez a csillagnélküliség jellemző, emellett a „tiszta esztétikumba” menekülés tünete is lehet a szerepvesztésnek. És hát az ideológiaellenesség is ideologikus magatartás, még ha napjainkban sokat hallunk is egy merőben pragmatikus világ létrejöttéről. Bár a „pragma” szó tettet jelent, cselekvést, cselekedni viszont csakis valamilyen elgondolás, ötlet, esz- me jegyében lehet, még ha az ideológiák, minden ideológia megszűnését érezzük is kívánatosnak, s nem valamilyen bejáródott rutincselekvést, beidegződött reflexműködést tekintünk cselekvésnek. Mérhetetlenül kevesebbet az adott világ puszta 18
