Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 9. szám - Vannak-e még partok és csillagok? - Varga Zoltán: Csillagkeresés, szerepkeresés
Értve ezen valamiféle kettőből harmadikat létrehozó egybeolvadását a szemben álló világrendeknek. Hiszen a demokrácia, a hozzá tartozó szabadságjogokkal, toleranciával, pluralizmussal, kellene, de természetesen kapitalizmus nélkül, hiszen nem vagyunk gazdagok, s így a gazdagokat sem szeretjük, sőt a meggazdagodás reményét sem érezzük az önmagunkról formált képbe illőnek. De kellene a szociális biztonság is, teljes foglalkoztatottsággal és államilag dotált könyvkiadással együtt, diktatúramentesen, kötelezően vallott vagy csupán hallgatólagosan tisztelt ideológia nélkül, cenzúra nélkül, politikai rendőrség nélkül. Mert a gazdasághoz nem értünk, s különben is unalmas. * * * Amíg csak végleg ki nem derül a tertium non datur, hogy harmadik út valóban nincs, s hogy a kettő közül is csupán egy maradt. Nem az, amelyre a harmadik elszánt tagadói esküdtek, hanem a másik. Amelyen vissza kell menni: a hosszú tetszhalálból újraéledő nacionalizmusig, a potenciális, sőt gyakorlati fasizmusig, alkalmasint egy (vagy több?) negyven-valahány éve abbamaradt „etnikai” háború folytatásáig. Vagy ha nem, hát a múlt századi rablókapitalizmusig - mivel a „szociális piacgazdaság” egyelőre még „piac-” sem, nemhogy „szociális” is lenne. „Érett” formájában sem holmi Paradicsom, nem olyan beteljesülés, amilyennek a rácsok közül kitekintve látszott még nemrég, még kevésbé a „történelem vége”, ellenkező előjelű révbe érés - szemben „az emberiség igazi történelmének” kezdetével. Hiszen napjaink Los Angeleséről is megtudhattam nemrég egy rádiókommentárból, hogy az elmúlt évtizedekben ugyanúgy a „csendes apartheid” jellemezte, mint az USA egészét. Még ha nem is csupán a kaliforniai metropolis főpolgármestere fekete bőrű, hanem az Egyesült Államok nagyvezérkarának főnöke is, de hát ez az a látszat, ami csal, sőt az ilyen látszattal lehet csalni. Bár nem is kell tudatosan csalni vele, a látszat enélkül is csalóka. Ahogy csalóka látszat számunkra a Nyugat általában is, nem tegnap óta árulkodva idealizáló hajlamainkról. Mert mintha időnként és pillanatokra ébrednénk csak rá, hogy ott sem fenékig tejfel. Példának okáért a németországi közalkalmazottak sztrájkja idején, aminek fegyelmezettsége nem hasonlítható ugyan a Los Angelesben történtek fosztogató dühöngéséhez, de azért mindkettő „szociális feszültség” megjelöléssel bizonyul cím- kézhetőnek. Főleg Los Angeles esetében támasztva olyan gondolatokat, hogy napjainkban a „proletár” szó könnyen visszanyerheti az ókori Rómát idéző eredeti tartalmát, visszaminősülve nincstelen ingyenélővé. Kenyeret és cirkuszt igénylő, eleve munkanélküliségre kárhoztatott állami eltartottá, aki önhibáján kívül soha nem tehet szert sem szaktudásra, sem munkaerkölcsre. Nem feltétlenül kenyéréhség miatt kapva minden lázadásra szító ürügyön, legyen bár az mégoly felháborító, hanem cirkuszéhségét is csillapítva, jobb híján fosztogatással jutva cirkuszt házhoz szállító elektronikus csodamasinákhoz, rabló zsoldosként is akár, mint mifelénk, égő otthonok lángjai mellett járva győzelmi táncot, ahelyett, hogy földet túrva, munkapad vagy íróasztal fölé görnyedve jutna ugyanilyen földi javakhoz. Úgyhogy a kérdés önmagától adódik: mi lesz, ha a szociális feszültségek nacionalista kanalizálása is csődöt mond, s ami leglényegét tekintve szociális, ilyenként is kerül felszínre? Kezdetben talán Los Angeles-i típusú dühöngések formájában, de a dolgok természetéből adódóan hamarosan valamilyen ideológiát is fabrikálva magának, igazolásaként az erőszaknak, valamiféle kiút víziójával. Mindenekelőtt azért idézve fel holmi radikális baloldaliságot, ha úgy tetszik a „neokommuniz- mus” kísértetét, mivel a „szocialista forradalom” mutatványának megismételhe- tetlenségével inkább csak a beavatottak vannak tisztában, ám a már ma és holnap 17
