Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1992 / 9. szám - Vannak-e még partok és csillagok? - Varga Zoltán: Csillagkeresés, szerepkeresés

vei, ha nem is mindig veszélyes, de mindenképpen kényelmetlen, sót szégyellni- való szembekerülni. Nem mintha nem vettük volna észre a körülöttünk, a velünk és másokkal történteket-történőket, ám ha kicsit a marxi eszmékbe is beleszagoltunk, vagy csupán nem fogtuk be az orrunkat, hamar megtanulhattuk, hogy a haladásnak az a bizonyos útja nem sima és nem egyenes, hanem rögös és tekervé- nyes, „ellentmondásos”, nem egyszer az irgalmat nem ismeró' leszámolás is „történelmi szükségszerűség”. Sőt, minél kevésbé brossúra-szinten, s a marxizmus klasszikusaiba épp úgy belemélyedve tettük ezt, mint a modemnek és függetlennek érzett nyugati (!) marxisták írásaiba temetkezve, egészen a disszidensnek minősülökig, annál inkább beletanultunk a „dialektikus” gondolkodásba. „Táguló horizontunk” ellenére az önmagunk előtti kimagyarázkodáshoz is „felvérteződve”. Amellett, hogy a történelem „könyörtelen logikájának” kultusza lélektani csapdákat is rejt, lehetőségeket az erő(szak(kultusz „intellektuálisabb” kiélésére, a magunk fölényére is, beavatottként sok olyasmit vélve érteni, amit nem ért akárki. Elvégre Marx vagy Engels ízekre szedő elemzései, s méginkább pamfletszerű vitairatai akkor is esztétikai élvezet forrásai lehetnek, ha ellenfeleik érvelése ismeretlen marad előttünk. Lenin zseniálisan brutális ledorongolásai is akár, a maguk nemében.

Bár itt, a magunk titói égalja alatt, a képbe más is belejátszik még: a szembefordulás a sztálini úttal. Elhitetve, hogy a „miénk” igazibb és igazabb lesz, de ilyen az „önigazgatás” és az „el nem kötelezettség” hatása is, nem is csupán minket, hanem Erich Fromm méretű gondolkodókat is megtévesztően. Ezért, hogy 56-ban a rádió mellett reménykedünk, majd kétségbeesünk, de mivel a titói politika enyhén szólva kétszínű húzásairól nem sokat tudunk meg, elhisszük, hogy szakadár- bolsevizmusunk egyensűlypolitikája mást nem is tehet, mint amit tesz, sőt a nekünk határon túli 56-os forradalom idővel mindinkább forrófejű „rúd elé futásnak” tűnik, olyanfajta nehezen elhelyezhető zavarórepülésnek, ami a vágyott-remélt „demokratizálódást” egy időre visszavetette. És ami a 68-as Prága idején tőlünk karnyújtásnyira bukik el, méghozzá a nyugat-európai diákforradalmaknak azzal a macskazenéjével egyidőben, amelynek újbalos hangzavarába forradalmasdit játszó aranyinak Mao-kultusza éppúgy belefér, mint Che Guevaráé, zsivajának el- csitulását követően Baader-Meinhofék bombáinak robbanásával, Marcuse elméleti megalapozása (vagy annak látszata), na meg Sartre, Moravia, Böll kacérkodása révén is valamiféle radikálisan forradalmi megújhodás „szintézisének” délibábját keltve életre. Mert hát mi kellene más, mint egyfelől a „bürokráciával” leszámolni „csak”, másfelől a tőkés társadalmi renddel „mindössze”. Miközben, hasonlóan „táborbeli” pályatársainkhoz, úgy-ahogy még kritikusan is szemléljük világunkat, „kipellengérezzük visszásságait”, ezópusi nyelven szólva vagy éppen avantgárd kódolás segítségével értve egymást félszavakból is, másodrendűnek tartva, hogy a közönség is ért-e bennünket. Fontosabb, hogy megjelenjünk, ezért engedünk lektori rá- vagy lebeszéléseknek, szövegünkbe a lealkudhatót lehetőleg úgy kalkulálva be, hogy némi „éle” mégis maradjon, bár néha, a tiszteletdíj felvétele után, belenyugszunk az „elfektetésbe”. Még ha meg is esik, hogy önérzetesen visszavonjuk kéziratunkat, ha meg visszakapjuk, szívesen hitetjük el magunkkal, hogy az nem minőségi okokból történt - szívesebben vennénk, ha megjelenés után betiltanák. Mert egy kis összetűzés a hatalommal mindig , jó pont”, ám ha a hatalom szemében szerzünk ilyet, ki nem tisztítható folttá minősül, óvatos duhajként, de tudjuk, mi illik. Azt is, hogy mi a prostitúció, főleg ha az a politikai karrierre, alkalmasint a diplomáciai pályára való átnyergelés érdekében történik.

így reménykedünk, meg-megújuló hullámokban jutva el a soron következő hideg zuhanyig. Holmi „kibontakozásban” bízva talán, valamilyen „feloldódásban”.

16