Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 9. szám - Vannak-e még partok és csillagok? - Varga Zoltán: Csillagkeresés, szerepkeresés
Utólag nemcsak „okosnak lenni” könnyű, hanem ítélkezni is. És hát a történelmet, vagy ha úgy tetszik, a „szellemtörténetet”, ha nem is feltétlenül a győztesek írják, de mindenképpen a győzelemre vagy vereségre visszatekintők. Érezzék bár magukat győztesnek vagy vesztesnek - azt követően, hogy a „két világrendszer” közötti küzdelem, legalábbis abban a formában, ahogyan eddig meghatározta a világtörténelmet, úgy tűnik, végleg eldőlt. Nemcsak a fokozatosan „reálszocializmussá” ernyedő, majd léket kapva végképp ronggyá roskadó bolsevizmus vereségével, hanem a forradalomközpontú radikalizmusával is, ami nem kevesek szemében tűnik a Ráció vereségének. Bármennyire hiba is nem figyelembe venni, hogy a szóban forgó radikalizmus, amely legfőképpen a felvilágosodás korából veszi eredetét, reformterveit és progresszív intézkedéseit, világmegváltoztató programjait mindenekelőtt az államra, az államhatalom megragadására alapozta, az ember, az állampolgár, az alattvaló olyan fokú kondicionálhatóságát, átformálhatóságát tételezve fel, amelyet a gyakorlat semmiképp sem igazolhatott. Nem számolva eléggé az ember „természetével”, irracionális vonásaival, sőt szükségleteivel, illetve azzal, hogy tömeghasználatra leegyszerűsítetten és egyeduralmi helyzetben a legracionálisabb eszmékre és a legtudományosabb ismeretekre alapozott ideológia, következményeit tekintve, a legobskurusabbakkal és legirracionálisabbakkal lesz egyenértékű. Emiatt is esik szó napjainkban mindennemű ideológia, mondhatni az ideológia vereségéről. Számunkra most már (s nemcsak itt) annyira nyilvánvalóan, hogy szinte lehetetlen nem megkérdezni: hogyan tévedhetett ekkorát az írástudóknak ez a kiválasztott hada, miért választotta azt az oldalt, amit választott, miért hitt oly sokáig eszméinek győzelmében - akkor is, ha részben talán egy számunkra hosszú időn át fennálló, hol szigorúbb, hol hanyagabb szűrőberendezés működése folytán hatott kiválasztottnak. Hiszen főleg róluk hallottunk, őket olvastuk. * * * Nézzük hát magunkat inkább! Hogyan éltük meg a történelmi tévút évtizedeit? Mi, az Édentől keletre élők, peremvidékiek, kelet-közép-európaiak, kelet-európaiak, balkániak, nem magyarok és magyarok, vagy éppen délvidékiek, vajdaságiak, jugó-magyarok. írástudóként vagy inkább írástudói szerepet játszón. Mi, ötven és hatvan közt járók vagy ötvenes éveinkbe épp csak belépők. Nem sokkal a második világháború előtt vagy alatt születettek, derengőn emlékezve csak a háború előttre vagy úgy sem, ámde társadalmilag-politikailag mindenképpen a szocialistának mondott rendszerbe beleeszmélve. Ugy-ahogy sínre tetten vagy nem is tetten háborús, „felszabadulási” vagy „padláslesöprési” traumákat elszenvedett szüléinktől, akik az „épülő új világért” többnyire nem lelkesedtek, de azért alakoskodni megtanítottak minket - és akik „öntudatra ébredésünk” éveiben könnyen tűntek szemünkben elmaradottnak, vidékinek, kispolgárnak, olykor reakciósnak. Hiszen az ifjúság, az irodalmi hajlamú, mindig lázadó, és hát az otthon sokszor konyhavagy istállószagú, esetleg tömjénillatú értékrendje ellen lázadni kockázatmentesebb, mint a rendszer ellen. Főleg ha a rendszer a fiatalok szövetségesének mutatkozva igazolja is meglátásainkat, amelyek talán nem is igazán a miénkek. Inkább csak irodalmi táplálékként rágatlanul lenyeltek, emésztetlenek, és hát minél mohóbb irodalomfalók vagyunk, minél többfélét habzsolunk, minél „urbánusab- bak” és „európaibbak”, annál nyilvánvalóbb szemünkben, hogy az irodalom és az író „haladó” dolog, illetve személyiség, évszázadok óta az „elnyomottak és kizsákmányoltak” mellett száll síkra, ha ugyan nem a kezdetek óta. „Progresszívan” sőt forradalmárként, lényegében a „történelem menetirányával” összhangban - ami15
