Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 9. szám - Vannak-e még partok és csillagok? - Varga Zoltán: Csillagkeresés, szerepkeresés
pán állásfoglalásra való készséget jelent, hanem valamilyen „ügy” szolgálatába szegődést, alkalmasint tartozást is valamilyen „táborhoz”, hogy a valamilyen párt soraiba lépésről, s a pártfegyelem vállalásáról ne is beszéljünk. Mármint az írástudói függetlenségnek arról a feladásáról, ami, leglényegét tekintve a szerepnek, alighanem azonos is az árulással. Még ha a szerep devalválódása szétválaszthatatlanul egybekapcsolódik is az „ügy” hatalomra kerülésével, az utópia megvalósításának kísérletével. Azzal, hogy az utópia óhatatlanul átcsapott önmaga ellentétébe. Messze a szerepet kialakító Nyugat-Európától, Oroszországban, ahol Leninék forradalommá magasz- tosított államcsínyével állítólag a munkásosztály került hatalomra, valójában pedig az értelmiség - ismét csak állítólag, mivel ez a ma divatos állítás, attól tartok, szintén nem igaz. Mindenesetre Nyugaton, baloldali körökben, az irányítatlan orosz óriáshajó kormányrúdját megragadó bolsevik vezérkart szuperentellektüe- lek együtteseként ünnepük, s tagjai közül néhányan talán meg is feleltek ennek a minősítésnek - amíg megmaradtak pusztán elméleti forradalmárnak. Amíg nem az elmélet gyakorlatba való átültetéséből kellett vizsgázniuk, még ha feltehető is, hogy helyüket mások se lettek volna képesek jobban megállni, nem annak feltételeit teremtve meg, hogy maguk is menthetetlenül áldozatául essenek a forradalmak tulajdon gyermekeiket felfaló folyamatának, átengedve a terepet a nyomukba lépőknek, akik, ha egyáltalán értelmiségiek, elit tulajdonságokkal aligha büszkélkedhetnek. Ha ugyan nem olyan kontraszelekciós folyamat termékei, ahol legfeljebb a túlélés és az erkölcsi gátlástalanság intelligenciája számít kivál(aszt)ó tulajdonságnak. Miközben Nyugaton, főleg a forradalmak klasszikus francia hazájában, a szerep tovább él, de jószerével éppen a bolsevizmus világtörténelmi feladata iránt táplált illúziója miatt devalválódik - fűtve mindenekelőtt saját társadalmával szembeni indulataitól, a „mandarinok” burzsoának aposztrofált „szülőosztálya” iránti megvetésétől és gyűlöletétől. Mert mintha csak az apa-komplexusból fakadó forradalmár kamaszpózát féltve nem vennék észre, miképpen tűnnek el az írástudók a süllyesztőben, vagy süllyednek apologétákká az „ígéret földjén”: Gorkij önmaga hamisítványaként reprezentál, miközben nyugati pályatársai, Aragon, Barbusse, Romain Rolland, Martin Andersen-Nexö, megannyi csúcsreprezentánsaként a szintén szellemi nagyságnak számító Lukács György körvonalazta „kritikai realizmusnak”, az egészről nem látszanak tudomást venni. Nem csupán vétlenek közt néma cinkosként, hanem aktív bűnpártolóként is, mivel a leleplező hitehagyottakat, Koestlert, Orwellt, ugyanezen okokból igyekeznek diszkredittál- ni, amelyek miatt később Szolzsenyicin is átkerül az ellentáborba. Amíg fennáll, részben a bolsevizmus jobboldali hasonmás-ellenlábasát, a földrajzilag hozzájuk legközelebb eső fasizmust érezve nagyobb veszélynek, de „dialektikus önámítá- suktól” vezérelten remélve a „proletárdiktatúra” erőszak-befektetésének megtérülését. Nem így tenni a kapitalizmus fennmaradásába való beletörődéssel lenne egyértelmű számukra. Emiatt a „taktikai csend” Sartre-nál is, aki gondolkodói látszatfüggetlensége ellenére is hallgat a gulágokról, emiatt lett vége Camus-val is barátságának, s ugyanezért minősül szélhámosnak Faludy Györgynél, a költő könyvében, a Pokolbeli víg napjaimban, amelynek egy epizódjában az írástudói árulást egykor definiáló Julien Benda magabiztos szenilitása is siralmasan hat. Vélt csillagára függesztett tekintete ellenére is csillagvesztettnek. Félő, hogy irracionális hűsége folytán a Ráció csillagához. Amiért az ideológiához való kötődés az „emberiség lelkiismeretének” szerepével akkor is összeegyeztethetetlen, ha ez az ideológia történetesen az Esz és a Tudomány jegyében fogant. * * * 14
