Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 9. szám - Vannak-e még partok és csillagok? - Varga Zoltán: Csillagkeresés, szerepkeresés
val, szarkasztikusságával és toleranciájával egyaránt a „korszerű” értelmiségi vonásait egyesítve magában, mindenekelőtt a moralista attribútumait ruházva rá az író és gondolkodó szerepkörére. Swiftben ugyanúgy újra inkamálódva, mint Vol- taire-ben, sőt Moliére-ben - egészen Bemard Shaw-ig vagy akár Dürrenmattig. Mind többször mutatkozva, Tolsztoj monumentálisán etikus komolysága és Thomas Mann előkelő iróniája mellett is, bohócsipkában. Komédiásként tehát fokozottabb szerepszerűséggel, sőt szerepet játszón. Ami önmagában még nem lenne baj, hiszen szerepet lehet jól is játszani - ámde rosszul is, persze. Őszintén rosszul, miért ne? Ám ahol a szerepjátszás eluralkodik, ott többnyire a szerepben tetszelgés lehetősége is fennáll, az önmagunknak hazudo- zásé, amit már mindössze egy lépés választ el a „csak” másoknak hazudástól, a tudatossá válás lépése. Ha úgy tetszik, az öntudatlan árulástól a tudatosig. * * * De hát a „haladás századainak” feladatai, lényegükből fakadóan, szerepkínálók. Hiszen a szellemi és társadalmi mozgás gondolkodói-írástudói működés eredménye is, és mint ilyen serkent további „eszmetermelésre”, egyebek mellett bál- ványdöntögetésre, lázadásra is, amit a közgondolkodás mind kevésbé ítél el egyértelműen: az enciklopedisták Franciaországában hosszabb-rövidebb időre a Bastil- le-ba kerülni népszerűségnövelő érdemnek számít. Szalonérdemnek egy szalontársadalomban, ahol az írástudói szerep inkább tekintélyromboló, mint -tisztelő, inkább „destruktív”, mint „konstruktív”, mivel a szent és komoly dolgokra való frivol fittyethányás számít divatnak, ide értve az ateizmust is - nem annyira érveivel hatva, inkább erotikusán borzongató ajzószereként egy túlfinomul tan feminin kultúrának. Nem mintha a kor eszmekészlete nem lenne komoly és nagy horderejű, hiszen az európai gondolkodás máig érvényesnek számító koordinátarendszerét lényegében ez alakítja ki, de azért ez a szellemiség inkább leleplező, s a fennálló rend ellen irányuló, legalábbis ami „szellemesként” élvezhető ma is belőle, mert ami komoly, többnyire szárazon unalmas, elviselhetetlenül didaktikus, átlátszóan tendenciózus. Még ha a tendencia, az irányultság az „eszmei mondanivaló”, túl a gyönyörködtetésen vagy szórakoztatáson, ekkor válik is többé-kevésbé követelményévé még a szépirodalmi alkotásnak is. Mindmáig érvényesen is akár, mert ha a „kilógó lólábért” nem is lelkesedünk, ha csak egy kicsit is profi olvasók vagyunk, mégis csak azt igyekszünk a műből kihüvelyezni, „miért is írta meg” szerzője tulajdonképpen. Mindenesetre a „világnézet”, nem feltétlenül a politikai, de a „filozófiai” („világlátás-” vagy „világképeként) elvárt a költőtől, a regény- vagy drámaírótól is, nem kevésbé pedig az „állásfoglalás”, valami mellett vagy ellen legalább, azzal, hogy az alkotó számára az utóbbi látszik elegánsabbnak, kevésbé kockázatosnak. Megnyilvánulásaképp annak az időközben megkopottá és becsületét vesztetté vált angazsáltságnak, amely mindenképpen a felvilágosodás korában vált részévé az „írástudó” szerepkörének. „Haladó” mivoltából fakadóan részrehajlóként is, hogyha úgy tetszik. Mindenekelőtt az Esz, a Ráció szószólójaként, szemben az „előítéletekkel”, a tekintéllyel, a vallással és az irracionalizmus minden egyéb változatával. Materialistaként szemben az idealizmussal, ateistaként az istenhittel. Radikálisként a konzervativizmussal, sőt forradalmárként a reakcióval. Végül, de nem utolsósorban pedig utópistaként - szemben a realitással. * * * Ezzel is függ össze fokozatos értékvesztése, sőt „árulóvá” válása. Aszerint persze, hogy honnan is nézzük. Hiszen az angazsáltság vagy elkötelezettség nem csu13
