Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1992 / 9. szám - Vannak-e még partok és csillagok? - Varga Zoltán: Csillagkeresés, szerepkeresés

szásban”. Pedig elgondolkodtató érveket felhozni akár ezek mellett is lehet, még ha a haladás vagy fejlődés fogalma nem is velük forrt össze. Hanem azzal, ami „hasznos”, ami „jó”, méghozzá a többség számára, ami „igazságosabb”, „szabadabb”, „demokratikusabb”, függetlenül e kategóriáink általánosságától, meg hogy ezek ellentétbe is kerülhetnek egymással. Vagyis a haladás-fejlődés e fogalomköre szükségképpen kötődik felfogásunkban a társadalmi kiegyenlítődés, az emancipá- lódás folyamatához, mindahhoz, amiből Európa és nyomában a világ, úgy-ahogy, de sok mindent megvalósított. Olyképpen jutva el, mindinkább belebonyolódva ellentmondásaiba, egy bizonyos pontig, amelyen túl már saját értékeit, eddigi eredményeit teszi kérdésessé, sodorja veszedelembe.

Miközben egy szerepet is megkérdőjelez. A folyamat elindítójáét, alakítójáét, hordozójáét. Az értelmiségiét, az „írástudóét”. Egyre inkább olyan benyomást keltve, hogy az szerepként elveszett, hogy szerepünket elveszítettük. Iránymutató csillagával, csillagunkkal együtt, éppen e csillagvesztés következtében.

* * *

Mert ha értelmiségiről esik szó, „írástudóról”, valójában egy meghatározott szerepre gondolunk, s „típusra” is. Már-már egy „emberfajtára”, melyet egyfelől alkata predesztinál a szerepre, másfelől a szerep idomítja magához, formálja saját képére és hasonlatosságára, kialakítva a szerep (és a szereplő) mítoszát is tudatunkban, elvárásainkat a szereppel szemben.

Ámde milyen is ez a szerep? Annak az újkornak termékeként, amely John Lukacs szerint immár lezárult.

Lévén eszerint sokkal korhoz kötöttebb magánál az értelmiséginél általában, s méginkább az értelmiségnél. Amennyiben ez utóbbin valamilyen szociális képződményt, csoportot, „réteget” értünk, s amelyet így, „mindenkoriként” értelmezve, akár még az emberréválás kezdeteihez is hozzáköthetünk. Legősibb változatát a sámánban, táltosban, varázslóban látva, feltéve, hogy tiszte különvált a nemzetség- vagy törzsfőjétől, az államhatalom csírájának hordozójáétól - segítőjeként társulva hozzá, s nem vele szembekerülve. De nem kerül vele szembe még papként sem az archaikus civilizációkban, inkább lesz támasza, a földi hatalom földöntú- liságának igazolója, vagy ha mégis összeütközik vele, anélkül bukik el, hogy nyoma maradna. Bár kétséges, lehetséges-e nyomtalanul maradt egykori létét akár feltételezni is, e korok kultúrája, racionális részelemeitől eltekintve, egészként még túlságosan is transzcendens és irracionális, semhogy elemei racionális szempontok alapján polarizálódjanak, még ha a szerephordozót némi joggal vélhetjük is racionális alkatúnak, kiemelkedő intellektuális adottságúnak - elvégre az ősi kultuszokból kinövő „scientia sacra” ismeretei, főleg a csillagászat és a matematika terén, mintha mégis csak ezt sugallnák. Ezért tetszik úgy, hogy első előképe a körvonalazni próbált szerepnek a bibliai prófétákkal jelentkezik, nem elszakadva még a vallástól, ámde Izráel egy és igaz Istenét, Törvényét és népét az uralkodói és papi hatalommal szemben is védelmezve. Eltérően az antik világ filozófusától, akivel a világi gondolkodó is megszületik, nem feltétlenül írásban hirdetve tanításait, de Szókratészben testet öltve, nézeteiért nyomban vállalva a halált is, egyszerre teremtve őstípust és eszményképet. Hogy azután, világa letűnésével, újra a vallásba húzódjon vissza. Nem mintha nem lappangana valahol a kereszténységben is, csakhogy itt, az alapító atyákat követően, legfőbb jellemzőjét veszti el: belső függetlenségét. Még ha eretnekként Huszt János vagy Savonarola sorsára jut is, mert ők inkább a forradalmárt előlegezik, főleg az utóbbi, aki rémuralmat megvalósító hatalomtartóként sem utolsó, mielőtt máglyáin végezné. Ezért lesz az újkori írástudó alakjának inkább Erasmus az igazi reprezentánsa, kritikusságá12