Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 9. szám - Vannak-e még partok és csillagok? - Varga Zoltán: Csillagkeresés, szerepkeresés
Varga Zoltán Csillagkeresés, szerepkeresés :ím£^ N. égyszáz vagy ötszáz évvel ezelőtt - a történelmi tudat jelen korszakának hajnalán hogy (egyébként helyesen) megkülönböztessék korukat a középkortól, az emberek kiagyalták az újkor elnevezést. Abban a tévhitben éltek ugyanis, hogy ez az »új« kor örök életű lesz” - olvasom a magyar származású angol történész, John Lukacs A párviadal c. írásában, a Nagyvilág folyóiratban. Anno Dó- mini 1992 májusában érezve kapóra jöttnek a fenti sorokat annak a hosszú történelmi korszaknak végetértéről, melynek során a mai értelemben vett civilizáció voltaképpen kialakult, alapvetően változtatva meg bolygónkon az ember életformáját. Legfőképpen fokozódó felgyorsulásával téve érzékelhetővé a történelem mozgását, törekvését valamilyen, menetközben feltételezett cél felé, s hozva létre így a „haladás” fogalmát is. Sőt, „belehallásunkat” is a fogalomba. Hiszen a haladás önmagában, ha elég éberek vagyunk illúzióinkkal szemben, nem feltétlenül jelent elmélkedést is - elvégre „a lejtőn lefelé” vagy ,, a sír felé” is lehet haladni. Vagy felfelé a kaptatón, valamitől űzetve, akár még növekvő sebességgel is, a tetőponton túl tátongó szakadék felé. Csak hát a haladás fogalmán többnyire még ma sem ezt értjük. Nem mintha a történelem „haladásaként értelmezett mozgása mindeddig sétagaloppnak számított volna. De hát éppen a kételyek eloszlatására született egyebek mellett Hegel tétele is a „történelem cseléről”, az egész dialektikus fejlődésszemlélettel egyetemben, ideértve annak „talpra állított” marxi változatát is. Megerősítve a darwinival is, az élővilág evolúciójáról, a mind tökéletesebb fajok színre lépéséről és eluralkodásukról a kezdetlegesebbek rovására, akkor is lelkesültséget sugallón, ha az ennek nyomán támadó kép csupán némi logikai bukfenc árán hat optimistának. Mert ugyan miért vezetne el az emberi nemen belüli létért való küzdelem szükségképpen önmaga megszűnéséhez? Mármint az emberek közötti egyenlőtlenség felszámolásához, az igazságosságában tökéletes, ugyanakkor szabad, „osztálynélküli” társadalomhoz. Mindahhoz, ami épp napjainkban, most, századunk végén bizonyult végképp utópiának. Mifelénk, a nemrég kiszenvedett szocializmus térségeiben sokak számára a „haladás megszűnésének” látszatát annak ellenére keltve, hogy ezt a bizonyos haladás-fogalmat mégsem szabadna az egyenlőség utópiája megvalósulásának lehetőségével összekeverni. Ám vele szembeállítani sem, hiszen ha valaki az emberek közötti különbségek és érdekellentétek növekedését, a jogfosztottság és a „kizsákmányolás” fokozódását, a diktatórikus államberendezés térnyerését minősítené haladásnak vagy fejlődésnek, nyilván keveseknél találna egyetértésre. Hasonlóan ahhoz, aki a tudományos kutatások leállításában, vagy a technikai civilizáció leépítésében, az urbánus életforma megszüntetésében, netán a nemzetiségi-törzsi társadalom újraélesztésében jelölné meg a célt vagy éppen a fára való „visszamá11
