Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 9. szám - Vannak-e még partok és csillagok? - Karátson Endre: Az írástudók faggatása
netalán lealacsonyítónak tartván befolyásukat elvesztik, és egyik napról a másikra „munkanélküliek” lesznek? Ha neki is csak egy szavazólapja van, mi különbözteti meg az írástudót a gyalogos állampolgártól, és nem „hallatlan-e”, hogy a felelősség dolgában gyakorlatilag semmi? Mindazonáltal fel lehet-e vetni csak úgy céhérdeki alapon a befolyás visszaszerzésének a kérdését, és nem megvilágosítóbb-e afelől érdeklődni, miért is üresedik ki átmenetileg az írástudó szerepe? Miért is nincsenek Európában éppen most „kultúrák színét-jellegét megadó szellemi folyamatok, iskolák”? Nem arról van-e sző, hogy világrészünk népei jól felfogott érdeküket - és nem teleológus csillagokat - szem előtt tartva nagy többségükben arra törekszenek, hogy megleljék nagyjából az együttélés új, barátságosabb formáját és hogy a racionális illeszkedés kedvéért hajlandók - meddig? - nagyobb jelentőséget tulajdonítani a hasonlóságoknak, mint a különbségeknek? Következik-e ebből a csoportosulási igényből, hogy a nemzeti kultúrákat különösebb veszély fenyegeti? Nem inkább az európai kultúrának a maga egészében mó- dosul-e több alapvető kifejezési formája, valamint társadalmi rangja és elhelyezkedése? Ám ezek a változások, melyek a hellyel-közzel fékezhető, de vissza nem fordítható technológiai forradalom hatására végbemennek, nem diktálnak-e olyan pattogó ritmust, hogy az a csillag, melyre ügybuzgó és tettre kész iskolaalapítók ujja ma mutatna, holnap vagy talán már ma este legfeljebb hulló csillagként lenne észlelhető? Nemdebár a hulló csillag bajosan azonosítható a messianisztikus üstökössel, de levon-e ez bármit is elgondolkoztató és gyönyörködtető bájából? Abból, hogy a jelen „századvég” inkább a lehetségest keresi, mint a maradandót, következik-e, hogy a játékosan megpedzett lehetőségekből, a kérészéletűekből egyet s mást az örökkévalóság nem kaparint meg a maga számára? Találok-e a körlevélben legcsekélyebb utalást arra, hogy a posztmodemitás „normátlanságában”, identitás iránti közömbösségében - vajon nem az identitás kiélezése vált ki mostanában paranoiás rohamokat, vérfürdőket? - esetleg gazdagító lehetőségek sora bújik meg, hogy akár vannak csillagok, akár nincsenek, pillanatnyilag nincs valóságos szükség rájuk, mivel az európai part szabad szemmel is látható, némi kitartással meg is közelíthető, legalábbis tájékozódás és tényszerű véleményalkotás céljából? Vajon az-e a lényeges, ami ott majd található lesz, vagy az, amit görcsös premisszáim szerint ott találnom kell? A „szellemi-erkölcsi életben maradás” kérdése, mely a romantika fogalmait visszhangozza, nem bénítja-e a szellemi-erkölcsi tökéletesedésre fordítható erőket? Tanítani egy népet, egy kontinens népeit az irodalom vagy a közoktatás feladata-e? Ha mégis elkerülhetetlen valami távolabbi eszmény szolgálata, lehet-e lelkesí- tobb feladatot körvonalazni az írástudók számára, mint hogy olyan társadalom igéjét hirdessék, amelyben különleges szerepük megszűnik, mert ilyen vagy olyan módon minden állampolgárból önállóan gondolkodó, kezdeményező, érveinek közlésére alkalmas írástudó lesz, és még az olvasónak sem kell megmagyarázni, miért érti félre az irodalmi szöveget, tudni fogja azt magától is, mint ahogy azt is tudni fogja, hogy szabadságának záloga az alkotó félreértés? Nem utópia-e ilyen önmaga korlátainak felismerésében kiteljesedő, kommunikációs Paradicsomot álmodni a közélet számára? írástudók! Mit kellene tennünk, hogy az elérhetőt ne helyettesítsük be folyvást elérhetetlennel? 10
