Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 9. szám - Vannak-e még partok és csillagok? - Karátson Endre: Az írástudók faggatása
Karátson Endre * Az írástudók faggatása M JLWJ. ennyi kérdés! Talán szándékosan elmosódó körvonalúak. Talán szándékosan aggodalmas hangvételűek. Melyik vonatkozik Európára? Melyik Magyarországra? S vajon az ankét szíves rendezői nem becsülik-e túl sokra a megkérdezetteket, vagy legalábbis nem túl udvariasak-e, mikor azt várják tőlük, hogy a jelenkori civilizációs átalakulásban a maguk rész-igazságán túlmutató eligazítással szolgálhatnak? Ami engem illet, inkább kérdéseim vannak. Megkísérlem azokat sorolni, melyek e körlevél hatására támadnak bennem. Meg tudom-e 1992-ben érteni, hogy az írástudóknak vezérlő csillagra kell mutatniuk? Visszagondolva a XX. századi próféták, bárdok, ideológusok, mélykotrók, mítoszfaragók, bárdok és boncok útmutató teljesítményeire, nem az jut-e eszembe, hogy vajon milyen gyakorlati előny származott tanításukból s vajon milyen gyakorlati hátrány? Jogos-e gyakorlati térre terelnem a szellem, az eszmény ügyeit? Ellenkérdés: nem figyelmeznének-e az emberek szívesebben az írástudókra, ha a csillagra való figyelmeztetésük kézzelfoghatóan módosítana sorsukon? Nem végzete-e az írástudóknak, hogy sokkal meggyőzőbbek és eredményesebbek az igazságtalanság, az elnyomás elleni tiltakozásukban, mint akkor, amikor az ígéret földje felé tessékelik - kit is? kiket is? A többi emberek, akiknek mozgósításában az írástudó serénykedik, nevezhetők- e még az iskolakötelezettség világában írástudatlannak. Hogyan is határozható meg az írástudó? Fogalmában helyet kaphat-e a parlamenti képviselő, vagy például minden olyan szakember, aki elemzéseinek eredményét írásos formában közreadja a köz érdekében? És ha nem kaphat helyet, milyen érvek alapján záródik ki, és hol hozzák ez ügyben a döntést? Ajánlatos-e még ma is összekeverni a jelenkori írástudó mibenlétét a középkori, tonzúrás „klerikusokéval”, mely utóbbiakat az jellemezte, hogy járatosak voltak az egyház eszmekörében és hagyományaiban, e tanok elsajátítására és tiszteletben tartására kaptak kiképzést, tudásuk, beavatottságuk, befolyásuk az intézményes valláshoz, s az ennek létét biztosító, szerfölött imádott és rettegett transzcendenciához kötődött? Elfogadható-e tudomást nem venni arról az örvendetes folyamatról, amely az irodalmat és az egyházat olyan hatásosan külön választotta, hogy egyetlen rendőrséggel, katonasággal dolgozó pótegyháznak sem sikerült a kapcsolatot a maga számára kielégítően helyreállítania? Mivel magyarázható, hogy az utolsó pótegyház össszeomlása után két esztendővel a szabadulással járó öröm helyett „a zavar és megaláztatás érzése” teljed el? Kiket is tölt el valójában ez az érzés? Minden olyan írót-e, akinek leghobb vágya, hogy szabadon alkosson vagy inkább a küldetéses, normatív írástudókat, akik hatalmas ellenségüket elvesztvén és pártfunkciók vállalását szellemileg szűkösnek, 9
