Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1992 / 9. szám - Vannak-e még partok és csillagok? - Balassa Péter: Cédulákról szabadon (Válaszok helyett)

értem, van-e valami összefüggés, vagy csupán puszta egymás mellettiség? Egyre gyorsabb az időnk, mintha épp a gondolatot akarná utolérni, mely nem mérhető, és eközben épp a gondolat hanyatlik (hogy kacifántosabb, az nem ellenérv). Van itt valami láthatalan zsarnokság. Ezerarcú, de nem tudunk utánajárni, nem tudjuk felfedni. Egyetlen új video-konstrukció előállítása egy fél afrikai (dél-amerikai) erdő kiirtásába kerül. A gondolkodás példátlan hanyatlásán tehát - minden technikai kifinomodása mint elleplezés ellenére - az evidenciák, az ordító bizonyosságok figyelmen kívül hagyását vagy elhallga(tta)tását értem. Az ész nem teljesen azonos a szellemmel, a piac nem teljesen azonos a demokráciával (ahogyan a többségi uralom sem), a kapitalizmus nem teljesen azonos a polgársággal. Ezek: közhelyek. Szinte senki sem beszél róluk. Új, virulens hallgatás, egy fél évig, pár hónapig tartó felszabadító igazmondás után (vesd össze: Sándor Iván remek krónikái az elmúlt évekről, Lengyel Péter Holnapelőttje, Kertész fantasztikus Gályanaplója stb.).

Hogyan kerülhető el, hogy az egyes ember, a lokalitás egyetemes, globális felelőssége titanikus kivetítéssé fajuljon? Hogyan lehetséges, hogy az elkerülhetetlen belső átfordulás (konverzió) ne jáijon együtt külső, tekintélyelvű tradicionalizmus- sal, anakronisztikus politikai és kulturális romantikával és a modernség primitív kritikájával - resturációval? Tolsztoj problémája ez és Németh Lászlóé, melyről egyáltalán nem gondolom, hogy „meghaladott” volna. Ökológia és plebejus (de nem populista) demokrácia - hogyan?

Az az emlékezetvesztés és -kiesés, mely szándékolatlan és szándékolt, akart és akaratlan, hozzátartozik a Föld (benne Magyarország) mai állapotához. Pedig tudható - megint egy evidencia - semmi sem úgy volt egészen.

Az ún. (vissza)fejlődő országok exportbevételének 80 %-a(!) visszaáramlik kamat formájában a világ fejlettebbik, kisebbik felébe. A ma éló'(?) emberiség 20 %-a a megtermelt nyersanyag 80%-át fogyasztja el. Különös, hogy Kafka Amerikájának elején Karl Rossmann az elképzelt Amerika bejáratánál egy olyan szabadságszobrot pillant meg a hajóról, melynek feltartott jobb kezében nem fáklya, hanem kard van. Halálos pontosság ez, mint Kafkánál mindig: a szabadság nevében létrejött tömegtársadalmak, a jólétiek, kísértetiesen: észrevétlenül és egyetértést kicsiholva döntik rabságba polgártársaikat. Megint: láthatatlan ezerarc, és nem tudsz ellene semmit mondani, mert máris ott vagy a „vissza” csapdájában. Azt pedig nem, századszor is - nem. Nagyon egyszerű: a „vissza” ugyanis nem igaz, nincs... A kard, amely kettészel, elválaszt, mely akar, mely ítél - a gondolat ősrégen vagy nemrégen kezdődött hanyatlásának eszköze, mely nem tud nem antropocentrikus lenni, mely elfeledkezik a megőrzésről. Holott az ember csak akkor maradhat képmás, ha nem akar úr lenni, hanem csak pásztor (ez éppen elég lenne). Az emberközpontúságról lemondani, a kardot elhajítani az ember érdekében lehetne; és akkor nemcsak az emberről lenne szó. A kard kielégíthetetlen, mert ki-áll, a végtelen űrbe, amerre rohanunk. Kafkának ez az apró tárgycseréje: fáklya helyett kard, a művészet-gyermek örökös felülbíráló hatalma a felnőttek éretlen, infantilis technikai tébolya fölött. A művészet komolytalan, gunyoros, cinikus, bohóc-érettsége semmihez sem hasonlítható, hacsak az életerőhöz nem. A jó művész mint nem-polgár, mint különc normalitás.

Valaminek a tudása nem azonos a realizálásával. (A művészet ilyen: látszik, de nem reális.) Talán ez volt a titkos tudás, a beavatás, a titkos tudományok egyik értelme egykor. Hogy a tudás és a realizálás között eredetileg óriási távolság és különbség van, amíg a lépést megtesszük egyiktől másikig, annak az evidenciája szintén elveszőben (lásd: a modem fizika etikai tragédiája, ami természetesen nem minősítheti magát a modem fizikát).

7