Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 9. szám - Vannak-e még partok és csillagok? - Balassa Péter: Cédulákról szabadon (Válaszok helyett)
Balassa Péter Cédulákról szabadon- válaszok helyett C sak ne összefüggően. Úgy semmiképpen sem. „Vajon nem tűntek-e el teljesen a gondolat bázisai? Hol vannak a kultúrák színét-javát megadó szellemi folyamatok...? Milyen a századvég szellemi-erkölcsi klímája? merre tartunk?” BBC World Service, 1992. 06. 30., 23.40’: „Sri Lanka egyes vidékein az apák elhagyják családjaikat, hogy ott keressenek feleséget, ahol több élelem van.” - A riói környezetvédelmi világkonferencia csődje, a felelőtlenség és a tanácstalanság látványos felülkerekedése: véges térben végtelenített igények. Hogy is gondolhatnánk, hogy ez akár holnapig is fenntartható? Másfelől: hogyan gondolhatok egyáltalán a glóbusra „globálisan”, szigorú tehetetlenségemben? A Föld mindent megad, de a mohóságot nem tudja kielégíteni, mert a mohóság az, hogy nincs vége. Evidenciák - nem etikaiak: egzisztenciálisak -, melyek kiszúrják a szemünket. Minden mindnyájunknak nyilvánvaló. - És semmi. Mégsem. Németh László ormótlan - vonzó és taszító - megalomániája, amellyel megpróbál mindenre gondolni. Nem a hiúság vezeti, hanem a heroikus képzelgés. A nagyság bélyege rajta. De azért ez - bélyeg. Nem tudom, soha nem tudtam kifejezni, kifejteni, hogy miért érzem a legmélyén igaznak és indokoltnak ezt a szellemi őrületet - és miért tarthatatlannak. Zseniális megoldás-mánia. És ha ránézek a Földre, mégis értem: „értelek, öreg, ha nem is bírlak elviselni”. De, hogy mit jelent ez az „értem”, nem tudnám megmondani. Talán a Gond, a nem (genus) gondja az, ami hatalmába kerítette, a nem-elfordulás a fájdalomtól, az ember metafizikai feszültségétől (Tolsztojt fordít - nem véletlen), miközben semmi humor, semmi önirónia, semmi - bölcs - könnyedség; játék-képtelenség. Pokoli tévedései, önreflexió-hiánya és a Föld mai látványa (bennem?) valamiként összekapcsolódik. De nem tudom megmondani, magamnak sem, hogyan, miképp, mi ez. Hogyan tarthatjuk meg a glóbusra gondolás képességét megalománia nélkül? Mit ér ez egyáltalán, ha tökéletesen tehetetlenek vagyunk? Igaz ez? Nem kellene-e megkísérelni önirónikus Prosperónak lenni, aki felépíti és leépíti a „globális” paranoiát, szemben a szerencsétlen Learrel és szemben azzal a szegény Othellóval? Érthető még, amit egymásnak mondva gondolgatunk? Hogyan válhat aktussá a külsőleg tehetetlen: belső részvét? Van ilyen? A gazdagság, a gazdagok boldogtalansága és végtelenség-mániája, amit ebben a században halálos adagban szállítottak a szegényeknek is. Einstein sebességkomplexusa egy afgán menekült konzumsóvárgásába száll alá. Nyilvánvaló, hogy a sebesség technikája, megcsinálhatósága: misztérium, a megvalósíthatóság eltúl- zásának féktelen, lapos misztériuma, amelynek felerősödése az ún. euroamerikai életformában teljesen párhuzamos a gondolkodás általános hanyatlásával. Nem 6
