Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1992 / 9. szám - Vannak-e még partok és csillagok? - Márton László: Illúzió és szemfényvesztés

lanul gyors és kíméletlen züllés előtt áll; a kulturális intézményrendszer szemünk előtt zajló (és visszafordíthatatlannak ígérkező) összeomlása e folyamatnak csak prelúdiuma lesz. Valószínűnek látom, hogy a magyar társadalom nem egészen egy évtized alatt el fogja tékozolni mindazt a kulturális értéket, ami az utóbbi kétszáz év során fölhalmozódott, és amit a kommunista diktatúra - minthogy kultúrael- lenessége egyszersmind rettegő, babonás tisztelet is volt - nem tudott megsemmisíteni. Ha a magyar kultúra és a magyar szellemi élet sorsának alakulásában nem történik csoda, akkor az ezredforduló utáni években eljuthatunk oda, ahol 1770 előtt állt a magyar kultúra, azzal a különbséggel, hogy annak idején legalább latinul olvasták a klasszikusokat, valamint levegőt lehetett venni. Csodát művelni ma Magyarországon a politikusok dolga; s ha elmarad a csoda, az is az ő bűnük lesz.

Kérdés azonban, hogy a magyar szellemi életnek a gyors erózió és a folyamatosan romló feltételek közepette legalább arra van-e esélye, hogy önmagához képest megőrizze belső jelentőségét? Ha már utat nem mutathat, arra képes lesz-e legalább, hogy tanúságot tegyen az elszalasztott lehetőségekről? Ha már a hatalomra vergődő tucatemberek nemhogy a szellem fensőbbségét nem ismerik el, de még csak jelenlétét sem tűrik, úgy legalább zárványként, a maga elszigeteltségében képes lesz-e a szellem megalkuvás nélkül élni tovább?, legjobb képviselői képesek lesznek-e öncsalás nélkül számot vetni a létező dolgokkal mindaddig, amíg vannak létező dolgok?, s hajlandók lesznek-e nemet mondani mindarra, ami csak van, de nem létezik? Végül pedig: lesz-e bátorságuk megszólalni akkor is, ha körös-körül süketek a fülek és a szívek halottak?

Jelen sorok írója nem fűz túl sok reményt a fenti kérdésekben foglaltakhoz. Úgy gondolja, hogy az írástudók tényleges felelőssége már meglehetősen régóta illúzió; mégpedig jobb esetben illúzió, rosszabb esetben politikailag motivált szemfényvesztés. Civilizált országokban a szellemi élet képviselőit jól berendezett rezervátumokba zárják, és látványosan etetik őket. Ránk azonban - a sokasodó jelek szerint - rezervátumok gyanánt vasketrecek várnak, ahol majd a saját piszkunkban pácolódhatunk. Ott és akkor úgy viselkedni, mintha gondolataink révén még mindig felelősek volnánk a dolgok alakulásáért: magyar írástudók számára ez a hősiesség maximuma, egyben a követelmények minimuma is.

5