Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 9. szám - Vannak-e még partok és csillagok? - Márton László: Illúzió és szemfényvesztés
Márton László Illúzió és szemfényvesztés A J- X kérdések olvastán az az érzésem támadt, mintha a pompeji-herculane- umi emberformájú légzárványok egyike volnék, akiket majd gipsszel fog kiönteni a hálás utókor, s akihez most a vulkánikus talaj termékenységével kapcsolatban intéznek körkérdést némely más, hasonló helyzetben levő légzárványok. Nos, hogy rövid legyek: partokat nem látok, csillagokat nem látok (hacsak a közbiztonság további romlása meg nem láttatja velem valamely aluljáróban őket), a szellemi-erkölcsi életben maradás feltételeit elvileg el tudnám képzelni, de a valóságban nem látom őket; azt látom, hogy az úgynevezett szellemi élet bízvást lehúzhatja a redőnyt, s a szellemi élet képviselőinek hangeffektusaiból a redőny zörgése áll össze. Későbbi korok fiai majd irigyelnek (s méltán irigyelnek) bennünket, amiért mi még zörögni tudtunk. Az emberiség hosszú távú fennmaradásának esélyeit nem látom; a tájak és az eszmélet sivataggá válásának orvosságát nem látom; a lélek elsorvadásának, s az ész és a rosszakarat irtóztató frigyének elkerülhetőségét nem látom. Azt látom, hogy a szellemi élet jelesebbjei még mindig fogékonyak a szépre és a jóra, amely azonban szabad szemmel egyre kevésbé látható, s talán ezért is kénytelenek közülük egyre többen szemüveget hordani. Látom, hogy a szenvedéseket érzékletesen lehet ábrázolni, sőt fbl is lehet idézni őket; ugyanakkor azt is látom, hogy a szenvedések rohamosan növekvő mértékével és fokával négyzetesen fordított arányban áll az irántuk érezhető részvét intenzitása. Mindenki zöröghet legjobb tehetsége szerint. Természetesen van a kérdéskörnek egy külön magyar vetülete is. A fő kérdést abban látom, hogy a magyarság hanyatlása elébe vág-e a leépülés világfolyamatának vagy sem. Ha igen, akkor a nem túl távoli jövőben összesűrűsödő pusztulások egyfajta fókuszának érezhetjük majd magunkat, s ez a tudat - minden reménytelenség közepette - a kulturális hagyományainkhoz varratmentesen illeszkedő nárcisztikus-mazochista darvadozások vigaszát nyújthatja majd; ha nem, akkor Magyarország, ahogy régebben volt a legvidámabb barakk, úgy most lesz a legvidámabb Balkán. A magyar társadalom a rendszerváltáskor kínálkozó, soha vissza nem térő esélyt - megítélésem szerint - elszalasztottá. Az intézmények, a társadalmi folyamatok és a fontosabb beidegződések lényegében a régi minták szerint működnek, talán azért is, mert új minták létrehozásához hiányzott az alkotó fantázia - ennek pedig egyszerre oka és következménye, hogy a magyar szellemi élet, néhány hónap fellélegzés után, ismét defenzívába kényszerült. Es attól tartok, hogy ezeken a körülményeken a politikai erőviszonyok semmilyen eltolódása nem fog segíteni. S hogy ezeknek az idült mintáknak, heveny mulasztásoknak és megmerevedő körülményeknek a magyar szellemi élet esélyeire milyen következményei lesznek és vannak, az még ma sem köztudott, holott némely egyértelmű jelek már évek óta láthatók. Sejtelmeim szerint - bárcsak tévednék! - a magyar kultúra példát4
