Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 8. szám - Vasy Géza: Az irodalmi ember (Domokos Mátyás: Varázstükrök között)
jogrendszerének a következménye - s ez módfelett tanulságos történelmi tény a XX. századi utódok számára is. Széchenyi István európai látókörű nemzedékének kellett jönnie ahhoz, hogy Magyar- ország három évszázados feudális elmaradottságát és rendi bénultságát felszámolják. Első politikai programnyilatkozatainak egyikében maga Széchenyi mutatott rá: ezen a lapályon nem szabad az egyén, nem szabad a munkaerő, s az örökösödési jog folytán nem szabad a gazdasági élet sem, s mindaddig, amíg ezeket a kötöttségeket fel nem számolják, nem lesz szabad maga a nemzet sem. Ezt egyedül a szabad polgárosodással lehet elérni, melynek megvalósításához határozott reformtervekre volt szüksége. A nagy pályatársról, Deák Ferencről írta e kötetben Ignotus Hugo a kiegyezés eredményeit méltatva: ,,A harmincadiki országgyűléstől fogva mind a hetvenes évek elejéig, tehát álló negyven esztendőn át kitartott a demokrácia mellett, mely abban álljon, hogy a nemesség letesz kiváltságairól, a nép viszont felemelkedik a nemzetbe.” Ez pedig nem egyéb, mint a Hármaskönyv szentesített feudális, rendi társadalom teljes felszámolása. Ignotus ügy vélte, Deák Ferencnek — és a mellette kitartó reformereknek - a kiegyezés megalkotásával ez maradéktalanul sikerült is. A deáki mű fél évszázadon át működőképesnek bizonyult, s Tisza Kálmán és Bánffy Dezső legfeljebb azzal vádolható, hogy nem használta ki a működő társadalom kínálkozó lehetőségeit. 1914-ben nem a Deák gondolata bukott meg, hanem egy társadalom, amely képtelen volt a deáki gondolatoknak megfelelően átalakulni. Demokratikus törekvései nem lényegítették át a társadalmi életet annak legutolsó sejtjéig. Ez idő alatt „a nemzetiségeket - mutatott rá Ignotus - ugyan kár nem érte, mert szó sincs róla, hogy akár a Tisza Kálmán, akár Bánffy Dezső Magyarországa is igazán elnyomta vagy élni ne hagyta volna őket. De igenis ötven pótolhatatlan év esett ki s telt el így kihasználatlan a magyar nemzeti élet számára, úgy hogy az 1914-iki vihar erőtlenül érte”. Deák Ferenc Magyarországa volt az az ország, amely ,,sem emberség, sem igazság, sem haladás dolgában” nem állt az európai demokratikus társadalmak mögött. De nem állt mögötte morál tekintetében sem. Hiszen végeredményben morális kérdésnek tekinthetők mindenkori helytállásaink, s csak történelmi lehet a válasz a kínzó gondjainkra: megtehettünk-e minden tőlünk telhetőt az adott helyzetben? Ezzel a gondolattal szembesültek a Mai magyarok régi magyarokról című könyv szerzői is. Babits Mihály egyebek között azért tekintette Széchenyi Istvánt a legnagyobb magyarnak, mert szerinte „nincs még egy élet, mely oly ellenállhatatlanul veti föl a »magyarság és emberség viszonyának problémáját«”. A nagy reformgondolkodó gyötrő kérdései pedig sohasem voltak „időszerűbbek”, mint akkor 1936-ban. Ezért tűnik úgy, hogy a Mai magyarok régi magyarokról című kötet szerzői nemcsak történelmünk nagy alakjait szólaltatják meg, de a múlt szellemi nagyságai is szóra bírják a nagy próbatétel előtt álló, sorskérdésekkel viaskodó gondolkodókat. Petőfi „megvalósításra érdemes ideált” kínál Kassák Lajosnak, Széchenyi, Deák és Kemény pedig a magyarság és az egyetemesség kapcsolatának újraértékelésére szólította fel a kései utókort. (Szép Szó - Cserépfalvi, 1991) Mák Ferenc Az irodalmi ember Domokos Mátyás: Varázstükrök között Van még olyan? Létezik még irodalmi ember? Kazinczy korának ez a nemes újdonsága, élen magával Kazinczyval? Nem söpörte el véglegesen a második világháború ezt az emberfajtát, s amennyi mégis megmaradt belőle, nem irtotta ki a Rákosi- és a Kádárkor? Bizony vannak ma is, megmaradtak mindenen át is irodalmi emberek, s közülük is az egyik legjelesebb Domokos Mátyás. Irodalmi emberen én most nem általában az írókat értem, se valóságosan, se potenciálisan, hanem azokat az irodalmárokat, legyen bármi is a műfajuk, akiknek élete belefolyik az irodalom életébe, akiknek tevékenysége, munkássága elválaszthatatlan lesz a mindenkori élő irodalomtól, s akinek számára - ne féljünk a szót ma is kimondani - az irodalom szent ügy. Az időben haladva nem is az ember változik sokat talán, hanem inkább csak a körülményei. Ma nem gyertyafénynél olvasunk, nem kell felvágni a könyvek, folyóiratok íveit, de az irodalmi ember ma is Kazinczyként fel-felsikongat a gyönyörűségtől, az esztétikai élvezettől szó szerint és jelképes értelemben is. Az irodalmi ember csodálatos „tükörszínjáték” részese: a művek varázstükrei oly elementárisán 89
