Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1992 / 8. szám - Vasy Géza: Az irodalmi ember (Domokos Mátyás: Varázstükrök között)

hatnak rá, hogy olthatatlan vágyat érez, hogy megértse a csodálatosat, s felismeréseit másokkal is megossza.

Domokos Mátyás (1928-ban született) és nemzedéke nagyobbrészt balsorsúnak mondhatja és mondja is magát: a világháborútól máig, valóban inkább csak órái akadtak a „derűnek”, s nem tehették meg Szabó Lőrinc módjára, hogy csupán ezeket az órákat számolják. A magánlét gondjai azonban nem feltétlenül gátolják a hivatást is. A fiatalabb pályatársak sóhajtozva bámulhatják, milyen „nagy idők” tanúja és cselekvő részese volt Domokos Mátyás, aki bejáratos lett nemcsak nemzedékének legjobbjaihoz, hanem olyan irodalmi műhelyekbe is, mint Németh Lászlóé, Illyés Gyuláé, Szabó Lőrincé és Weöres Sándoré. A pálya első felében inkább szerkesztőként létezett, lévén 1953-tól a Szépirodalmi Könyvkiadó munkatársa, a pálya második felében, a hetvenes évek derekától kezdve ráépült erre az esszé-írói-kriti- kusi tevékenység. Valóban ráépült. Sokakat zavar, befolyásol, ha ismerik személyesen, esetleg baráti beszélgetésekből is azt a szerzőt akiről írnak. Sokan zavartalanul írnak ilyenkor dicshimnuszokat. Domokos Mátyás viszont haszonnal kamatoztatja ezúton szerzett ismereteit, amelyek az írás szempontjából nem mások, mint újabb szempontok a mű megértéséhez. Az emberen át is a műhöz vezet az út, s a mű sokat elárul alkotójáról is. Valamikor a hetvenes években Domokos lemondott főszerkesztői rangjáról, s „visszavonult” beosztott szerkesztőnek, hogy legyen ideje írni is. Akkor sokan furcsállották e döntést és sajnálkoztak, hogy úgy sem lesz a tervekből semmi. Nos, az idő Domokost igazolta. 1977 óta folyamatosan sorakoznak kötetei, amelyekkel a szakma egyik legrangosabb helyét vívta ki magának.

Az új kötet borítóján tömör vallomás olvasható: »a kritikusi ars poetica elsősorban magatartás

: intellektuális és morális értelemben egyaránt jóhiszemű törekvés a művek varázstükreiben megjelenő világok - érzések, álmok, gyémántszikrázású gondolatok - megértésére, ami egyszersmind a kritikai vélemény megfogalmazásának legszebb, leghitelesebb, s tárgyához az irodalomhoz leginkább méltó lehetősége. Nem a „rangsorolás”, nem a kertészolló, nem az „orientáció”, nem a tennivalók ideologikus vagy irányzatos kicövekelése a „lélek mérnökei” számára a kritikus dolga (s végképp nem különböző irányokból jövő, múlékony irodalompolitikai hisztériák Btk.-jénak az alkalmazása), hanem a hűség az esztétikai minőségigényhez, s a ragaszkodás ahhoz a tapasztalati igazsághoz, hogy minden műnek saját esztétikája van, ahogyan az életben is saját téridővel és sorssal rendelkezik minden létező, s hogy nem az irodalom van válságban, hanem a neurotizált irodalmi tudat.« Nem csupán tömörsége, hanem pontossága okán is érdemes volt nagyobbrészt idézni ezt a kritikusi ars poeticát. Domokos Mátyás munkásságából ugyanis valóban ezek az elvek rajzolódnak ki, az elvek és a gyakorlat között magától értetődő tehát az összhang.

Feltételezem, hogy Domokos általánosan is eszményeinek tartja ezeket az elveket. Ez derül ki abból is, amit e kötetben pályatársairól, Kardos Lászlóról és Lengyel Balázsról ír. S tudom azt is, hogy komor történelmi tények szilárdították meg ezeket az elveket. Mégis tennék két megszorítást, amelyek kapcsolódnak is egymáshoz. A művészetek története nagy számú irányzatot ismer - míg a huszadik században is, s tény, hogy az irányzatok, főként a maguk kialakulásának, elfogadtatásának korszakában igényt tartottak a maguk kritikájára, tehát az irányzatos szemléletre. Mivel az új irányzatok általában pályakezdő nemzedékekhez köthetők, s a csapatszellem ebben az életkorban erősebb, érthető, hogy „nemzedéki” szemlélet is társul az irányzatos kritikai magatartáshoz: amit mi csinálunk az jó, amit a „régiek”, az „öregek” csinálnak az elavult. A művészetek története nehezen írható le irányzatok és irányzatkritika nélkül. Az irodalmi folyóiratok története pedig egyenesen elképzelhetetlen e fogalmak nélkül, s ezt ne feltétlenül megrovóan értsük. Az irányzatk- ritika természetesen tele van elfogultsággal, egyoldalúsággal, időnként tobzódik szinte a féligazságokban, s általában fiatalabb sértett idősebbet, kezdő életművel rendelkezőt, mégis, mindaz, ami nem vagdalkozás volt, hanem egy valóságos irányzat zászlóbontása, szükségesnek bizonyult.

Igaz, a klasszikus avangárd hanyatlása, azaz az 1920-as évek vége óta „tiszta” irodalmi irányzatok nemigen születtek, kétlem azonban, hogy ez általában is az irányzatok halálát jelentené. S ha izmus nem is jött létre, ahhoz hasonló igen. Nem volt-e az irányzatos kritikának is harca pl. Juhász Ferenc és Nagy László költészetének elfogadtatásáért? S ez a harc bizony nem csupán politikai- ideológiai értetlenség ellen szólt, hanem esztétikai botfülűség és elutasítás ellen is. S nem indult-e meg nem sokkal Nagy László halála után fiatal nemzedékek irányzatos támadása e költészet ellen, kétségbevonva

90