Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1992 / 8. szám - Pomogáts Béla: Korfordulón - Magyar irodalom a huszadik század végén

mint művet, a magyar nemzetiségi irodalmak irodalomtörténeti elhelyezése is kettős lehet: mint intézmény a maga különleges helyzetének megfelelően működik, autonómiára törekszik, s amilyen mértékben a nemzetiségpolitikai gyakorlat ezt lehetővé teszi, mint sajátos kulturális autonómia kíván beilleszkedni a szomszédos országok irodalmának intézményes szerkezetébe; mint mű, pontosabban mint művek esztétikai és történeti rendszere viszont a magyar irodalom szerves részét alkotja.

A Közép- és Kelet-Európábán tapasztalt történelmi átalakulások most, úgy tetszik, lehetőséget adnak a magyarság lelki és kulturális egységének helyreállítására, s előtérbe állították a Kárpát-medencében élő és a nagyvilágon szétszóródott magyar irodalom összetartozását. A kisebbségi létben, illetve a szétszóródásban élő magyar irodalmak intézményeinek mindenképpen közeledniük kell egymáshoz, sőt együtt kell dolgozniok. Az irodalmi intézményeknek - könyvkiadóknak, folyóiratoknak, irodalmi köröknek és műhelyeknek - most már a nemzeti munka- megosztás keretében kell egyesülniük. A régiónkban bekövetkezett változások után nem érhetjük be többé nemzeti irodalmunk elvi és lényegi egységének deklarálásával, a következő évtizedben létre kell hozni az irodalmi intézmények legszorosabb kapcsolatát és együttműködését is. Egyszersmind új módon: a magyar irodalom egységének jegyében kell szemlélnünk és ábrázolnunk nemzeti irodalmunk történetét. Ez azt jelenti, hogy a határokon túli magyar irodalmak korábban használatos „függelékszertí” besorolása helyett egységes irodalomtörténeti koncepciót kell kialakítani. Ez a koncepció, amelynek természetesen ugyancsak megváltozott irodalmi tudathoz és értékrendhez is igazodnia kell, arra épül, hogy az esztétikai vagy poétikai, irányzat- vagy mozgalomtörténeti szempontból egymáshoz tartozó irodalmi jelenségeket nem szabad egymástól mesterségesen elkülöníteni.

Végülis irodalmunk nemzeti egységét és ezáltal a magyarság kulturális egységét kell helyreállítanunk. Ezért az egységért eddig is folytak küzdelmek, sajnos, többnyire a hatalom gyanakvásával és rosszallásával találkoztak idehaza, s heves, olykor hisztérikus ellenállást váltottak ki a szomszédos országok politikai és művelődéspolitikai köreiben. Most végre le kell szögeznünk és érvényesítenünk kell néhány alapelvet, mindenekelőtt irodalmunk nemzeti integrációjának elvét, amelytől semmiképp sem tágíthatunk. Ezeket az alapelveket kell képviselnünk a szomszédos népekkel bizonyára meginduló tárgyalások és egyezkedések sprán: a közép-európai egyetértés és együttműködés kialakításának folyamatában. És őket kell érvényre juttatnunk a modem magyar irodalomnak abban a virtuális történetében, amelynek létrehozása még a jövő feladatai közé tartozik.

(Az avantgarde-tól a posztmodernig) A 20. század első átütő irodalmi irányzata a modernizmus volt, és ez az irányzat az évszázad szelleméből táplálkozott: szemléleti alapjait egy új, a 19. századét meghaladó ésszerűségben, társadalmi és művészeti ideológiáját a jövőre orientált utópiákban, a művész szerepét valamilyen kollektivum képviseletében kereste. Ez a modernizmus, miközben természetesen tovább éltek a 19. század romantikus és realista vagy a századforduló szimbolista áramlatai, s maguk az izmusok is időnként elkeveredtek velük, mindvégig az évszázad vezető irodalmi és művészeti irányzataként működött, még a lakott föld arculatát is átalakította a maga konstruktivista építészeti formáival. A meglepő fordulatot éppen az építészet hozta már a nyolcvanas években: a Bauhaus-stílus zárt racionalitása után az újjáéledő nemzeti és regionális tradíciók, a mértani formák és rideg funkcionalizmus után a szeszélyes vonalak, személyes megoldások, a történeti stílusok. Modem és posztmodem: az ízlésváltás keretei között jelzi, hogy va66