Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 8. szám - Pomogáts Béla: Korfordulón - Magyar irodalom a huszadik század végén
életében. Az irodalomnak mindenképpen vállalnia kell ezt a közvetettebb közéleti szerepet, azt, hogy a nemzeti identitás és kultúra védelmezője, egy virtuális erkölcsi kódex szószólója és fenntartója legyen. Különösen most, amikor sokan érzik úgy, hogy a kibontakozó, s lassanként túlságosan is öntudatra kapó politika egymagában képtelen megoldani a nemzet előtt álló nagy történelmi feladatokat. Ilyen körülmények között az irodalom akkor is az új, európai politikai kultúra felépítését szolgálja, ha szigorúan megmarad a maga szakmai-művészeti keretei között. (Irodalmunk egységének helyreállítása) Az elmúlt években lefolytatott eszmecseréknek köszönhetően, a magyar (összmagyar) irodalmat egyetlen, habár tagoltan működő irodalomnak látjuk, az elmúlt évtizedekben azonban sok más elemi felismerés mellett, ez sem érvényesülhetett. A szomszédos országok hivatalos irodalompolitikája szívesen kebelezte be a magyar nemzetiségi irodalmakat, és ehhez az elbirtokláshoz nemcsak néhány mindig szolgálatkész magyar kisebbségi korifeus, lapszerkesztő és párthivatalnok nyújtott szolgai asszisztenciát, hanem az általában több mint készséges budapesti irodalompolitika is. Megesett, hogy erdéyi magyar írókat „román” írókként üdvözölt a hazai sajtó és rádió, annak idején az Európa Könyvkiadó a román elbeszélők antológiájának szerzői közé vegyítette az erdélyi magyar írókat, és meglehetősen nehezen volt elérhető, az is csak a hetvenes évek végétől, hogy a kiadásra kerülő magyar irodalomtörténeti összefoglalások és kézikönyvek, ha elkülönítve, mintegy „gettóba” zárva is, de egyáltalán sort kerítsenek a szomszéd országok magyar irodalmainak, még később a nyugati magyar írók munkásságának ismertetésére. Éppen ezért ki kell mondanunk: a magyar irodalom - vállalt hagyományai, nemzeti tudata és esztétikai értékrendje értelmében - egységes szellemi entitás, ennek a szellemi entitásnak azonban több központja, mondhatnám így is, több történetileg kialakult intézményrendszere van. A magyar nemzeti irodalom struktúrája ennek következtében sajátos irodalmi „respublicára” hasonlít: ebben a „köztársaságban” a hazai irodalom mellett el nem hanyagolható szerepe van a romániai, a csehszlovákiai, a jugoszláviai, a kárpátaljai, illetve a nyugat-európai és tengerentúli magyar irodalomnak. Ennek az irodalmi „respublicának” az egység és a különbözés a lényegi tulajdonságai: egység az irodalmi, nyelvi, etnikai, történelmi és kulturális sajátosságaiban, különbözés társadalmi feltételeiben, konkrét nemzetiségi és részirodalmi feladataiban. Mindez megváltoztatta a magyar kisebbségi irodalmak önismeretét és kötődésrendszerét: ennek az önismeretnek és kötődésrendszemek az újszerű meghatározását először az irodalmi életben közkeletű „kettős kötődés” elmélete próbálta elvégezni. Közismert, hogy ez az elmélet a nemzetiségi irodalmak etnikai, nyelvi és kulturális, valamint állampolgári és társadalmi kötődését tételezte, s ennek keretében egyaránt kifejezte a széttagolt magyar irodalmi kultúra egységének és különbözőségének tudatát. Természetesen ennek az elméletnek az értelmezését is alaposan átalakította a változó idő. Ma már egy „harmadik”, talán mindennél fontosabb kötődésről is beszélünk, arról, hogy a kisebbségi irodalmaknak elsősorban a romániai, a szlovákiai, a vajdasági és a kárpátaljai magyarság etnikai és kulturális fennmaradását kell szolgálniok, és ezzel bizonyos regionális elkötelezettséget és érdeket kell kifejezniök. A „kettős” vagy éppen „hármas” kötődés elmélete bizonyára nem alakítja át radikális módon a szomszédos országokban kifejlődött magyar irodalomak „ontológiai” lényegét, azaz nem zárja ki őket a magyar irodalomból, s nem helyezi át őket más nemzeti irodalmak kereteibe. Ha az irodalmat a francia irodalomfilozófushoz, Roland Barthes-hoz hasonlóan egyrészt úgy tekintjük, mint intézményt, másrészt 65
