Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 8. szám - Pomogáts Béla: Korfordulón - Magyar irodalom a huszadik század végén
kudarcai. Az az irodalompolitika, amely az ötvenes évek „felvilágosulatlan” abszolutizmusát a hatvanas évek közepén — a politikai konszolidáció eredméyességével párhuzamosan - a „felvilágosult” abszolutizmus mostanában mind többet bírált paternalista gyakorlatával váltotta fel, ugyanis egészen 1988 tavaszáig érvényben maradt. Az irodalompolitika ingerülten, nem egyszer hisztérikus intézkedésekkel reagált minden olyan jelenségre, amely a központilag elgondolt irodalommodelltől eltért, vagy éppenséggel a hivatalos állásponttal szemben valamilyen ellenzéki pozíciót képviselt. Ebben a nem könnyű küzdelemben irodalmunk végülis visszaszerezte függetlenségét és önkormányzatát, mindez azonban még erőteljesebben veti fel azt a hagyományos kérdést vagy dilemmát, hogy tudniillik az irodalomnak a jelen körülményei között a politikai vagy a művészeti szférában kell-e elhelyezkednie. Más szóval, az íróknak a politikában, publicisztikában vagy a szépirodalmi alkotó munkában kell-e inkább feladatokat, küldetést vállalniok. A kérdésfeltevés, mint mondottam, nem új, tekintettel arra, hogy irodalmunk, a többi közép- és kelet-európai irodalomhoz hasonlóan, szinte mindig arra kényszerült, hogy a nemzet sorskérdéseiben állást foglaljon, éspedig nemcsak művészetként: erkölcsi és esztétikai értékek létrehozása révén, hanem közvetlenül a politika színpadán. A közéleti és politikai szerepvállalással egyidejűleg mindenesetre megfogalmazódott olyan igény is, amelynek értelmében az írónak nem a néptribun vagy a barrikádharcos szerepét kell vállalnia, hanem az alkotás belső körében kell dolgoznia. Minthogy ezek az értékek minden politikai kiállásnál és szerepvállalásnál eredményesebben szolgálják a nemzet mentális épségének és szellemi önazonosságának védelmét. Nem szeretném különösebben kiélezni az úgynevezett „politizáló” és az úgynevezett „értékteremtő” irodalom polémiáját, illetve ellentétét, ez az ellentét ugyanis, véleményem szerint igazából nem is létezik. Csak megállapítanám, hogy ezek a polémiák a jelenben is élnek, legalábbis az írószövetségen belül zajló eszmecserék erre vallanak. Az irodalom közéleti szerepvállalása körül folyó vitákat mindenesetre erősen befolyásolja az a tény, hogy a kilencvenes évek elején rohamos tempóban kezd kiépülni a hosszú évtizedeken keresztül elfojtott magyar politikai kultúra, és ez az irodalmat mintha tehermentesítené a korábban kényszerűen elvállalt és elvégzett közvetlen politikai szerepvállalástól. Eléggé közismert, hogy néhány esztendővel ezelőtt az ország egyetlen komolyabb politikai fóruma az írószövetség közgyűlése volt, az íróközgyűlés ebben az időben virtuális parlamentként működött, tekintettel arra, hogy a valóságos országgyűlésnek legfeljebb dekorációs szerep jutott a posztsztálinista hatalmi struktúra homlokzatán. Azóta viszont, ha sok akadállyal és nehézséggel küzdve is, de kezd kiépülni a hazai demokratikus politikai kultúra, és máris kiépült az a széles körű politikai nyilvánosság, amely talán a mai magyar fejlődés leglátványosabb eredményeit hozta, helyreállítva a szólás- és sajtószabadságnak azokat a normáit, amelyeket az európai demokratikus fejlődés megszabott az elmúlt több mint száz esztendő során. Az irodalom politikai szerepvállalása ilyen körülmények között szinte feleslegessé válik, elvégre, ha a politikai élet a jogállamiság és a demokratikus pluralizmus elvének megfelelően működik, nincs szükség arra, hogy az író- szövetség közgyűlései kvázi-parlamentként ülésezzenek. Ez a megállapítás azonban csak két (jelentős) megszorítással igaz: egyrészt azok az írók, akik elsődlegesen érdeklődnek a politikai tevékenység iránt, mint állampolgárok részt vesznek és felelősséget vállalnak a politika mozgalmaiban, másrészt az irodalomnak akkor is van közéleti szerepe és jelentősége, ha maguk az írók távol maradnak a politikai küzdelemtől és nem kívánnak szerepet vállalni a különböző pártok és mozgalmak 64
