Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 8. szám - Tari István: A szabad rablásé lett a jövő (szociográfia)
tatott nekik. Bajtársaival sokáig viselte azt az egyenruhát, kimondottan jól állt rajta. Az uram véletlenül került Zentára, és nagyon megszerette ezt a várost. Meg a magyarokat is megszerette. Egy őszi este figyeltünk fól egymásra. Az egyik barátnó'mmel éppen hazafelé tartottam a kézimunkázásból, az uram pedig a cimboráival sétált előttünk. A Royal szálló előtt, már nem is tudom, hogy mi esett ki a kezemből: papírdarab- e vagy zsebkendő? De én azt NEM SZÁNDÉKOSÁN ejtettem le. Az uram visszalépett egy lépést, fölvette azt, ami leesett, és katonás mozdulattal adta át nekem. Megköszöntem. Ballagtunk tovább az egyre néptelenebbé váló utcán és én mondtam is a barátnőmnek: „Te Böske, ezek az oroszok jönnek utánunk! Jajj, ez olyan kellemetlen helyzet, hisz azt gondolják rólunk, hogy utcalányok vagyunk! És én nem tudom, hogy mit fogok csinálni, ha engem az az orosz férfi megszólít!” A gimnázium során bementünk az egyik cukorkaüzletbe, de úgy sem sikerült őket leráznunk. Kijöttünk az üzletből, ők meg ott álltak az üzlet előtt. Jöttünk végig az adai utcán, ők meg kísértek bennünket. Jaj istenem, mit csináljak, ha engem az az orosz férfi leszólít? Nem tudok vele szót érteni. Aztán az egyik sarkon, a Szarka kovács műhelyénél kétfelé szaladtunk: Böske a vásártér, én meg a melegkút felé. Később mesélte el az uram, hogy ők jobban megijedtek mint mi. Az én uram másfél évig járt utánam, mire bemutatkozhatott. Amikor megismerkedtem vele, ő csak annyit mondott: „Bocsánatot kérek, nem tudok magyarul, de ígérem, hogy 30 nap múlva fogok magyarul beszélni.” Megvan még most is az a levele, melyet 30 nappal a megismerkedésünk után írt magyarul. Anyanyelvi szinten beszélte a nyelvünket, a magyar helyesírást is kiválóan tudta, időnként a magyarokat is ő javította ki. Tősgyökeres moszkvai arisztokrata családból származott. A közeli hozzátartozóiról nagyon keveset mesélt, nagyon ritkán emlegette őket. Az ő szülei a leggazdagabbak közé tartoztak; náluk, Moszkvában, a tányérkák is színaranyból voltak. A sztálinizmus, ugye, elsöpörte a gazdagokat, a gazdagságot. Az én uram 27-ben kapta meg az itteni állampolgárságot és csak 1933-ban esküdhettünk meg, miután 10 évig szerettük egymást. Nálunk egyházi esküvő sem volt, nem fogadtak el bennünket a papok. Se a katolikusok, se a pravoszlávok. Az uram nem tudta papírral bizonyítani a nőtlenségét, Moszkva akkoriban csukott kapu volt! Hiába zörgetett azon az ember, a Vöröskereszt sem tudott segíteni. Nagy lakodalom volt nálunk: az esküvői ebéden négyen voltak. A szüleimtől sem tudtam elköszönni, mert nem találtam őket. Később mesélte az anyám, hogy ő fönn sírt a padláson, mert nem így képzelte el az esküvőmet; egyházira is gondolt, meg a rokonságra is gondolt. Az uram nagyon megszerette Zentát, meg a magyarokat is megszerette. Miután menekült orosz katonaként megérkezett ide, hamarosan álláshoz jutott: javították a járdákat, és ő a munkálatok felügyelője volt. Aztán felismerték a képességeit és a városházára, a hivatalba került. Játszva megtanult szerbül. Mesélte nekem, hogy diákkorában sokat járt Moszkvában a képtárba. Mesélte, hogy szinte naponta megnézett egy képet. Egy lányt ábrázolt az az orosz művész alkotta festmény: a lányon zsebes kötény volt, és a lány a kezét a köténye zsebébe csúsztatta. Naponta megnézte azt a festményt, melynek Ven- gerka volt a címe. Magyarka. Mi az oroszoknak vengrik vagyunk. És naponta megnézte Moszkvában azt a festményt. Amikor meglátott engem Zentán, azt 25
