Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1992 / 8. szám - Tari István: A szabad rablásé lett a jövő (szociográfia)

mondta, hogy itt a Vengerka! Nem gondolhatott ő arra, hogy magyar lányt fog szeretni. Nagyon szeretett volna Magyarországra is eljutni, de a magyarországi utunkat én rontottam el. Mert nagyon féltem attól, hogy a magyarok a rossz oldalukról mutatkoznak be neki. O 56-ban igazat adott a magyaroknak. - Csodálatos! - mondogatta —, hogy az a maroknyi nép szembe mert szállni a sokszoros túlerővel. Az az igazi bátorság, mely nem a gyengébbel, hanem az erősebbel száll szembe. És, hogy szavamat ne feledjem, ’56 után nem volt könnyű Magyarországon oroszként kíváncsiskodni.

Én, őszintén szólva, ’41-ben egy kicsit csalódtam a magyarokban. Nem is annyira a bevonulókban, mint az itteniekben. Azt a többség itt sejtette, hogy a magyar hadsereg meg fog érkezni. A szerbek is tudták. Három héttel a magyar hadsereg bevonulása előtt igen rosszkedvűen jöhettem a rokonaimtól, mert az egyik szerb asszony úgy akart fólvidítani, hogy azt mondta: ,,Oda se nézzen, három hét múlva minden megoldódik!” És három hét múlva a magyar hadsereg be is vonult ide. Az uram meg nem tudta, hogy szükség lesz-e rá, hogy be- menjen-e vagy sem a hivatalba. NEKI MÁR AKKOR ELEGE VOLT A RENDSZERVÁLTOZÁSBÓL! És jöttek érte, fiákeron vitték a hivatalba.

Amikor a magyar hadsereg bevonult ide, a szerb katonák elmenekültek a kaszárnyából, melyet nyitva hagytak, és az vehetett onnan fegyvert, aki akart. Sokan megbolondultak akkor. Minden gané lövöldözött! Én azokat gané embereknek tartom, akik lövöldöznek, akik ijeszgetik embertársaikat. És egy kicsit csalódtam ’41-ben az itteni magyarokban, mert olyan élhetetlenek voltak.

Mindannyian álláshoz akartak jutni, még azok is, akiknek kenyér volt a kezében. Döngették a mellüket, hogy ők mekkora magyarok, hogy ők mekkora hőstetteket hajtottak végre, hogy ilyen meg olyan érdemeik vannak - és én, magyarként, nagyon szégyelltem az uram előtt. A bevonuló magyarok meg lenéztek bennünket. Mi nekik csujesok voltunk. Számtalanszor összevesztem velük: - Mit képzelnek maguk! Talán azt, hogy minket a jászol mellett neveltek? Miért vannak olyan nagyra a kultúrájukkal?

Az uram állandóan csitított. - Nem bírom ki, hogy ne mondjam! Ott van például a Bandi! Idáig semmi baja sem volt, hogy kőműves volt, most pedig beadta a kérvényét, hogy helyezzék el, mert állástalan, boldogtalan, pedig földje van a rétben stb.

Rengetegen döngették a mellüket, úgy telerakták velük a hivatalt, hogy egymástól mozogni sem tudtak. És tele szájjal hajtogatták, hogy ők megmaradtak magyarnak, hogy nekik nemzetvédelmi keresztjük van, hogy ők védték a magyarságot. Az anyjuknak a térdkalácsát védték ők! Nem volt szép, nem volt jó.

Az uram akkoriban nagyon szeretett volna díszmagyarban látni engem. Mondogatta is, hogy csináltassak magamnak magyar ruhát.

— Nem, én nem akarok fólvonulni! Mert láttam a fólvonulásokat. És a lopók- ból, meg a kurvákból lettek a legnagyobb magyarok. Többször mondogattam akkoriban: „Minekünk még nem jöttek el a magyarok!” Pedig akkor már itt voltak, de nem azok jöttek, akikre mi gondoltunk.

Igen, a lopókat meg a kurvákat a legkönnyebb fölszabadítani. Ők tudják a legjobban verni a díszlépést. Ók énekelnek a leghangosabban.

Az uram már a második világháború legeslegelején tisztában volt azzal, hogy a németek nem nyerhetik meg a háborút az oroszokkal szemben. Oroszország egy borzasztó nagy terület és nincs annyi német, amennyi az elfoglalá26