Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1992 / 7. szám - Tarján Tamás: Kakasülő (Három kecskeméti előadásról)

Négyágú vörös csillag

A Macskajáték csak a következő évad terveiben szerepelt, előbbre ho?ta azonban „némi közvéleménykutatás”. Ennek formájáról Illés nem árult el közelebbit egy vele készített interjúban, azt viszont nem rejtette véka alá: a város publikuma mintha nem mutatna érdeklődést az eredetileg tervezett Kurázsi mama iránt. Ha a „háborús”, „sötét” darabnak szóló közöny tartós, akkor bizony vélhetően maradandó élménytől fosztják meg magukat a nézők. Mert a Brecht-dráma címszerepe Berek Kati testreszabott feladata, bizonyára nagyszerű alakítása lenne. Aminthogy Örkény Orbánnéja nem lett az: a Kurázsi mama helyett kitűzött Macskajáték rendezői kivitelezésében az elméleti és a gyakorlati munka között oly nagy a különbség, hogy ebben a diszharmóniában Berek nem is nagyon találhatta a helyét.

Illés Istvánnal már más alkalommal is megesett (a kecskeméti Gribojedovot, az Ész bajjal járt említhetem, amelyben „bűnrészes” is voltam, vagy a győri Lear királyt), hogy bölcsészdiplomája fölülütötte a színházrendezőit. Tudom, a filológus alapműveltségű rendezők nem szeretik, ha akár csak elismerőleg is szó esik a humaniórákban való jártasságukról. Pedig ez a fólemlítés csak jelzése akar lenni annak, hogy bizonyos típusú alkotók invencióit fölemészthetik a részletes előtanulmányok, az íróasztal melletti koncipiálás. (S akadhatnak ugyanakkor mások, akik elolvasnak egy szövegkönyvet, másnap belevágnak, és hat hét múlva őket ünnepli a kritika.)

Mi történt a Macskajátékkal, mely az „Örkény-évadban” - az író nyolcvanadik születési évfordulója 1992. április 5. - került színre? Illés a fejébe vette, hogy például az öregkori szerelem a darab „más rétegei” (= másodlagos rétegei) közé sorolódik, a mű lényege: „Örkény segélykiáltása Európának”, mivel „a társadalom orvosilag pontos kórképét, látleletét adja: méltatlan helyzetükben is méltósággal élnek itt emberek, akik emberi minőséget képviselnek. A hatvanas évek létező szocializmusa élő embereken végzett társadalmi modellkísérletet, tudván: az ember hozzákopik a körülményeihez...”

Örkény vallomásai ugyancsak azzal erősítik meg ezt a nagy horderejű, a színpadra fogalmazáshoz bőségesen elégséges állítást, hogy a darabot a hazaszeretettel is erős összefüggésbe hozzák. Akár új fejezet kezdődhetett volna e tragikomédia amúgyis gazdag történetében. Ám Illés érthetetlenül csakis egy hibás neonú, a színpad fölé benyúló hatalmas ötágú - illetve négy, usque négy és fél ágú - vörös csillagra bízta a társadalommodell és -kritika képviseletét. A jelkép, amelyet nevetséges vehemenciával vetett az új Magyarország (nyilván csak idő kérdése, mikor húzzák ki az Ady-összesből a „Mióta ember néz az égre, Vörös csillag volt a reménye” sorpáiját, mikor radírozzák ki József Attilától „az ember vörös csillagát”), a jelkép, az elromlott neoncsillag kiváló metaforikus kiindulópont, eszmei középpont. Csakhogy az előadás meglepően keveset tett hozzá, szinte csak azt, hogy a játéknak nem volt ege: általános sötétség alatt - vagyis jól világítva - zajlott. Nehéz magyarázatot találni rá, miért fagyott kiáltássá, a hatvanas évek rek- vizítumainak tárlatává a színpadkép (bár az időbeli behatárolódás sem pontos). Halott szekrények bástyázták körül a halott teret, halott befőttesüvegek sorakoztak a halott szekrények halott tetején, önmagára és önmagába roskadt minden tárgy, még az oly fontos telefonok is döglődve csörögtek. Az általános halottságot mégsem lehet élő tartalomnak kikiáltani! Főleg azért nem, mert nem a létező (létezett) szocializmus mutatta magát halottnak, csak a színpad volt üres. Illetve na- gyonis zsúfolt, de mivel elhanyagolták, parlagon hagyták, semmibe vették, űrként tátongott, kongott.

72