Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 7. szám - Koloh Elek: A remény örök (A kecskeméti színház elmúlt 35 éve)
1990/91-es évad megnyitásakor tartott társulati értekezleten. Vagyis, a művészi színvonalat megkérdőjelező kritikák megítéléséhez hasonlóan, a konkrét adatokkal, jegyzőkönyvekkel bizonyított gazdasági szabálytalanságokra is csak legyintett. Ez a felfogás legalább akkora károkat okozott a kecskeméti színháznak, mint a Jancsó-Hemádi-Gyurkó nevével jelzett időszak. Sőt! Ez utóbbiak legalább voltak olyan önkritikusak, hogy hamar levonták ténykedésük konzekvenciáját. Lendvay megkövetelte művészeitől a fegyelmet, pontosságot, csak saját vezetői magatartásával, kivételezettjeinek gyatra produkcióival szemben feledkezett meg a kritikáról. Nem lehet elvitatni, hogy Lendvay Ferenc e szakmát, művészetet kitűnően ismerő, jó szakember. De sajnos az sem képezheti vita tárgyát, hogy az évtizedek során szerzett tudását, tapasztalatát, összeköttetéseit, tehetségét nem annak az érdekében kamatoztatta kecskeméti színházlása során, hogy itt ismét létrejöhessen az egyik legjobb vidéki társulat... A színidirektori beosztásra újabb pályázatot írtak ki. A jelentkezők közül Szőnyi G. Sándorra voksolt a felkért szakzsűri, és 127-9 arányban a megszavaztatott társulat is. Ennek ellenére a város polgármesteri hivatalának kulturális bizottsága Illés Istvánt javasolta kinevezni a döntéshozásra hivatott önkormányzati testületnek. Amely rábólintott e javaslatra végül. így az 1991/92-es évadot a korábbi kecskeméti rendező, Illés István nevével fémjelezzük, mégis ott ólálkodik a kérdés: mi változott, a korábbi színházirányítási gyakorlathoz képest? Semmi. De a remény örök: Nagyszerű színháza lesz e városnak újra. Olyan nagyszerű, amilyet adottságaival, következetességével, művészetszeretetével megérdemel... Úgy legyen! 68
