Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 7. szám - Koloh Elek: A remény örök (A kecskeméti színház elmúlt 35 éve)
rekeszteni ebből mindazokat, akik az idők változásának lényegét nem értve kisemmizettnek érzik magukat, csupán jól felfogott érdekből csatlakoznak az általuk klikknek definiált közösséghez? - Ezek a kérdések végül is nemcsak a mi színházunkra, hanem egész színházi életünkre vonatkoztathatóak, mint alapkérdések... Nekünk olyan döntéseket kell hoznunk, hogy mi itt miképpen tudunk megfelelni a külső elvárásoknak - a nem mindig érzékenyen megfogalmazott irányelveknek - és miképpen felelhetünk meg a magunk ilyen vagy amolyan szándékainak, célkitűzéseinek, ami miatt ezt az egészet csináljuk... A:- egyenetlenség egyik alapvető oka, hogy nem lehet egy évadban 14 bemutatót azonos hangsúllyal és fontossággal felvállalni. Erre sem időnk, sem energiánk, sem művészi kapacitásunk nincsen. Nyilvánvaló tehát, hogy a bemutatók számát csökkenteni kell, illetve, hogy a bemutatott darabok előadásszámát arányosan növelni. S a művészi és műszaki terheléscsökkenés mindenképpen azt jelentené, hogy előadásaink átlagszínvonala emelkedne. A színvonal egyenetlenségének másik oka a társulat heterogén volta, s talán ez a kérdés a legnehezebb. Egyrészt: nem lehet cserékkel változtatni, mert vidéki színházaink számára az utánpótlás igen nehéz dolog. Másrészt: a társulat egy része olyan immobil helyzetben van, hogy mozdíthatatlan. És erkölcsi érzékem is tiltakozik az ellen, hogy utcára tegyünk embereket, akik nem tehetnek mindazon privilégiumokról, amelyeket régen a nyakukba akasztottak, de ma már nem érnek semmit... A színvonal egyenetlenségének lényegében harmadik oka, hogy fiatal művészeink tehetsége meglehetősen széles skálán mozog. Nem tisztázott tehetségűek főszerepeket játszanak ebben a színházban, s a kísérlet nem mindig igazolja a célt... Az idősebb és középgenerációban nemcsak a csere okoz etikai és társadalmi problémákat, hanem az utánpótlás is, mert közülük igen kevés valóban korszerűen tehetséges színművész tevékenykedik vidéken... Mit kell tennünk ahhoz, hogy színházunk megfeleljen mind a helyi, mind az országos igényeknek, s megfeleljen a mi művészi önbecsülésünk mércéjének is? Feltétlenül szüksége van a színháznak a Gábor Miklós kaliberű és korosztályú vendégművészek szerződtetésére. Ez a jövő évad előkészítése során meg is történt már. Feltétlenül szükséges a fiatalok számának növelése... A színvonal egyenletessége csak a művészi igényesség lehetőségeinek megteremtése árán jöhet létre... Szükséges, hogy színházunkhoz új, fiatal rendezők kerüljenek. Tárgyaltunk Csiszár Imrével, aki most végzi a főiskola rendezői tanszakát, s jövőre nálunk rendez. Ezenkívül tárgyaltam Zsámbéky Gáborral, a Kaposvári Csiky Gergely Színház igazgatójával. Égy csererendezésben állapodtunk meg. Különösen fiatal művészeink számára lenne fontos, hogy más művészi elképzelésekkel és más művészi, rendezői metódusokkal is megismerkedjenek...” Az 1975/76-os évadban 13 alkotást vittek színre Kecskeméten. De legalább közöttük volt két emlékezetes rendezése is: Racine Berenicéje - Farády Istvánnal, Gábor Miklóssal és Vass Évával a főszerepben -, valamint Szhopoklész Antigone című kitűnő műve, amelyben Szakács Eszter, Sára Bernadette, Trokán Péter és Farády István alakított emlékezetesen. És a bemutatott előadások között volt a Zsámbéky Gábor rendezte Shakespeare-mű, a Téli rege is, amelyben a főbb szerepeket Gábor Miklósra, Morva Ernőre, Trokán Péterre és Fekete Tiborra osztották. 58
