Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 7. szám - Koloh Elek: A remény örök (A kecskeméti színház elmúlt 35 éve)
az a nagy érdeklődés, aminek akkor a kecskeméti színház hirtelen a középpontjába került. Ruszt kecskeméti főrendezősége idején az a ritka helyzet teremtődött meg, hogy a kritika is lelkesedett, s a nézőszám is fokozatosan emelkedett. Ennek tudható, hogy három évvel később végül is nem főrendezőt, hanem direktort cseréltek a színházban. S ez az, ami ugyancsak rácáfol arra, hogy az igényes, művészileg színvonalas színházra nem vevő egy vidéki színház közönsége. Amivel több sikertelen rendező, színházvezető is vádolta a kecskeméti polgárokat. Különösen később (például 1985-ben), de erről még majd ejtünk szót. Feljegyzés - szigorúan belső használatra Egy adott kort visszaemlékezések alapján vizsgálni azért előnyös, mert az emberi emlékezet hajlamos csak az igazán jellemző, karakteres, élményszerű dolgok megőrzésére, s kiszűri a jelentéktelenebbnek tűnő részleteket. Viszont vannak ennek hátulütői is. Az egyik, hogy az emlékezet sok mindent megszépít, más színezetet produkál. A másik, hogy az emlékező évek, évtizedek elteltével önmaga is sokat változik, és elkerülhetetlen, hogy a jelenlegi szemléletével, meggyőződésével tük- röztetve beszéljen emlékeiről. A HITELES dokumentumok értékét az adja, hogy az adott kor légkörében, annak viszonyai és lehetőségei között születtek. S különösen értékesek akkor, ha a kendőzetlen őszinteség, a kérlelhetelen és szakmailag valóban kompetens kritikai szemlélet érződik rajtuk. Sikerült felkutatnom egy ilyet. Egy FELJEGYZÉS-t, amely fölött ez áll: SZIGORÚAN BELSŐ HASZNÁLATRA! Ruszt József írta, még 1975-ben. E 14 oldalas dokumentumból az alábbiakban érdemes felidézni néhány részletet, hiszen azt mutatja, hogyan látta a főrendező akkor a színházának művészi színvonalát, problémáit, lehetőségeit. „A színházi szakma egésze vitatkozva, elutasítva vagy egyetértve, de változatlan lelkesedéssel szól színházunk munkájáról, helyzetéről és tevékenységéről. Ez az úgynevezett Kecskemét-státusz azonban csupán néhány, néha - évenként - csak egyetlen produkció országos visszhangját jelenti. Ha Kecskemétről nézzük az előadások művészi szándékának világos megfogalmazását és a művészi teljesítmény rangját, már nem ilyen egyszerű a helyzet. Produkcióink éppen hogy elérik az átlagosnak tekinthető nívót... Ez mindenképpen elgondolkodtatásra kell kényszerítse mindazokat, akik felelősnek érzik vagy tekinthetik magukat egy színházi műhely céljait, gyakorlatát, eredményeit és megítélését illetően. Színházunk 14, egy évadban bemutatott produkciója miért nincs egy profi átlagszínvonalon? Kecskeméten valóban egy mindenre elszánt és megingathatatlan, olyan új típusú közösségi, művészi munka valósul meg, mint amilyenről az idelátogatók beszélnek, s mint amilyen elszánások ebben a valóban új közösségi mintát kísérletező együttesben valóban megvannak, de mégsem képes ez az általános elszánás az egész színházat önmaga tartalmához és céljához felemelni. A kérdés természetesen két oldalról közelíthető meg: egyáltalán szabad-e, lehet- e a múlt örökségeire helyezve jelen helyzetünkön őszintén gondolkodni és aszerint cselekedni? Hol szab határt humanizmus, hiba, hamis tudat vagy őszintétlenség, bátortalanság abban, hogy igaz és minden konzíliumot kiálló diagnózist készíthessünk. A másik kérdés lényegében ugyanide sorolható, hogy lehet-e ma, a felvállalások igen összetett helyzetében egy új típusú közösségi kultúráról és egy új mintául művészi kollektíva kialakításáról beszélni, amikor szükségszerűen ki kellene 57