Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 7. szám - Bodri Ferenc: Márai Sándor jelenléte a müncheni Új Európában
feltisztul, az emberek nem menekülnek hisztérikus gyávasággal az élet veszélyessége elöl a halálba, vállalják az együttélés egyéni felelősségét... Reméljük, eljön az idő, amikor a kortárs macskajajosan ébred, átlapozza a reggeli újságot, meghallgatja a rádió és a televízió időszerű rémhíreit és hörögni kezd. Reméljük, ezt hörgi: „Fürödni akarok.” Remélni szabad. San Diego, 1981. Márai Sándor Egy este San Diegóban Esztendeje láttam utoljára a szálloda tetőteraszán, ahol egy fáradtságos, tropikus időjárási körülmények között eltöltött nap után megpihentünk, hogy búcsúra megbeszéljük, ami időszerű. Napközben a közeli Mexikóban jártunk, látni akart a határszéli városban valamit abból a másféleségből, ami a nagy és most nyugtalan országban érzékelhető: a poros-forró tijuanai utcákon az olajmámor ricsajából macskajajosan ocsúdó azték-spanyol társadalom pillanatképeit figyelte. Mert mindig figyelt. Baráti beszélgetés közben úgy figyelt a beszélőre és a beszédre, mint egy etnográfus vagy falukutató, aki tarisznyába tesz minden szót, amit hall. Az a fajta publicista volt, aki a napi események riportanyagának rendetlenségében is látja azt, ami történelem. Abban az értelemben volt újságíró, mint a magyar publicisztika közvéleményalakító tehetségei, Pethő Sándor és mások, akik az olvasó történelmi tudatát és felelősségérzetét akarták ébren tartani, amikor vasárnapi vezércikket írtak. Ez az este a tetőteraszon utolsó volt elutazásunk előtt. Emilt és feleségét, Marikát, hosszú vargabetű vezette ide; reggel készültek tovább San Die- góból Kanadába és onnan „haza”, Münchenbe. Akkor este hallottam tőle először - és utoljára -, hogy „fáradt”. Azt mondotta, várja a nyugdíjas időt, amikor módja lesz abbahagyni a rádiós tájékoztató munkát, hogy végre minden figyelemmel és erőfeszítéssel könyvet írjon. A nyugdíjas állapotot, ami sokak számára szorongás és aggodalom, nosztalgikusan említette. És panaszolta, hogy még messze az idő, öt vagy hat év. Ha valaki összeadja mindazt, amit Csonka Emil, emigráns magyar író és újságíró az elmúlt harminc esztendőben írt, megérti a „fáradtságot”. A mindennapos rádiótájékoztatás hazafelé. A kitűnő monográfiák, melyeket kortársi prota- gonistákról írt. Az előadások, melyeket fáradhatatlanul elvállalt, amikor hívták valahová. És idő előtt kilobbant életének két nagy műve: az 56-os magyar forradalom oknyomozó története, a magyar tragédia valóságos okainak felderítése, és az Új Európa elnevezésű folyóirat megalapítása és szerkesztése. Mindez együtt magyarázza, ha valaki életének 59-ik évében úgy érzi, hogy „fáradt”. Az Űj Európa volt az a folyóirat, amely egy számkivetett magyar nemzedék számára ablakot nyitott a világ felé, és az emigrációban néha elkerülhetetlen provinciális hangütéstől különböző, területen kívüli szemlélettel erősítette a külfódi magyar olvasók identitás-tudatát. A folyóirat ebben az értelemben volt helytállás hosszú éveken át. Mert ezt a csendes, szerény, mindig dolgozó és örökké figyelő embert, Csonka Emilt, sok kitűnő képessége mellett elsőbben ez jellemezte: a helytállás. Minden írása, előadása dokumentálás volt, hogy a magyar népet tragikus történelmi igazságtalanság sújtotta. És minden magyar író és újságíró kötelessége - otthon, ahogy lehet és külföldön, ahol lehet - követelni, hogy a megszálló szovjet haderő hagyja el az országot, a magyar nép éljen a nemzeti önrendelkezés jogával és demokratikus, szabad választással jelölje meg, milyen államjogi, társadalmi és gazdasági rendszerei»
