Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 7. szám - Bodri Ferenc: Márai Sándor jelenléte a müncheni Új Európában
tot egyként búcsúztató „dicsérő beszéddel” emlékezik. Tehette méltán, mert Csonka megkülönböztető helyet és figyelmet teremtett írásainak. Megkapta Márai itt mindazt, amit remélhetett: az „egyetlen” volt, nem csupán egy a sok közül. A folyóiratban olvasható Márai-írások korántsem utólagos másodközlések, inkább „előzetesek”. Az Új Európa először az 1963-as Manhattani szonettek sorozatából közöl négy „mutatót” (1964 február), majd ezek újraközlése után (1967 június) szinte rendszeresen olvashatók itt napló- vagy regényrészietek. Többnyire egy- egy várható Márai-könyv megjelenése előtt vagy éppen evvel egyidejűn. Állandó jelzések a könyvekről, a szövegek mellett áradozó beszámolók vagy éppen szelíd bírálatok. Meglepő gesztus ez Márai kettős értelemben is emigrációs pályáján a Szabad Európa vagy a párizsi Nyugati Hírnök, akár a Látóhatár (Halotti beszéd - 1951, ill. 1954.) és a Katolikus Szemle (Júdás - 1951) gyéren csurranó, majd teljesen elapadó közlései után. Borbándi sajnálkozik, hogy Márai Sándor az első amerikai kivándorlása után (1952) mennyire elzárkózott a magyar nyelvű folyóiratokban való részvétel elől. „...a Látóhatár elindulásakor kéziratával tisztelte meg a müncheni folyóiratot. Ott jelent meg híres verse, a Halotti beszéd. Később visszahúzódott a folyóiratokban és a lapokban való publikálástól, azzal az indoklással, hogy mondanivalóját könyveiben közli...”. Ezen a szándékán Márai az Új Európánál sem változtatott, hiszen készülő könyveiből közöl egy-egy fejezetet. Szuverenitásához az emigrációban is következetes önszigorral ragaszkodott. Majdhogy kegyetlenül. Kiadóit erőteljesen megválogatta (tizenhat itt megjelent könyvéből háromnak önkiadója volt), hasonlóképpen a művei publikálására méltónak ítélt folyóiratot. Könyveiben kiemelt erővel jegyzi a maga írói jogait: az utánközlések, a kivonatos közlések és fordítások (stb.) szuverén birtokjogát. El kell vetnünk tehát a felsejlő gyanút, amely szerint az Új Európa engedélye nélkül közöl írásaiból. Bizonyítékul ott a levelezés. A Napló második - külföldön az első - kötetének német nyelvű változatát („Geist im Exil - 1945-195T’) a bécsi Arbeiterzeitung így jellemezte: „...Egy kitaszított humanista széljegyzetei és gondolatai, aki szilárd talajt keres megint a lábai alá...” A találó megállapítás felvillantja Márai zárkózottságának fonákjait - („Szeretném magam megmutatni...”) -, az Új Európa pedig a feltétel nélküli behódolással megbízható fórumnak mutatkozott. Az író remélt és leendő olvasóiként tisztelhette a folyóirat közönségét, előfizetőit és táborát. A „műveibe zárkózott ember” pedig nyilván elégedetten fogadhatta a feléje áramló feltétlen hódolatot, a sorjázó beszámolókat egy-egy könyvének megjelenése, a jelesebb évfordulók során. Bár ebben a „másodlagos jelenlétben” más emigrációs orgánumoknál sem mutatkozott hiány. Az Új Látóhatárban és a Katolikus Szemlében, az Irodalmi Újságban és a Magyar Műhelyben, ugyanígy másutt kitűnő írógárda sorakozott ünnepi beszámolókkal a Márai-könyvek megjelenései után. Bár az ódzkodva és félénk szerénységgel fel-fel- bukkanó, csendben elsuttogott bírálatokra az író talán mégjobban emlékezett. „...Ha írsz, csak a lelkiismeretednek tartozol számadással, senki másnak... Csak a lelkiismereted tud büntetni... A többi köd, fist, semmiség...”- hirdette Márai még a Füves könyv idején (1943). Aligha érhettek fel hozzá akár a szelíd bírálatok. Önmagát is kitagadva inkább csak elzárkózni tudott. Később is vállalva ezt a szuverén penitenciát. * * * Az Új Európa első Márai-közleménye kiemelt helyen a Manhattani szonettek négy szép „mutatója” lett (1964/2.). A delfin visszanézett című versgyűjteményben 42
