Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 7. szám - Harmat Pál: Bálint György és a pszichoanalízis
A pszichoanalízis és az irodalom viszonyáról nem akármilyen nevek vitatkoztak a két világháború közötti Magyarországon (Füst Milán, Kassák Lajos, Kodólányi János, Komlós Aladár, Kosztolányi Dezső, Zsolt Béla). A legámyaltabban, a leginkább példaadó világossággal azonban Bálint György foglalta össze gondolatait Pszichoanalízis és irodalom (1934d) című cikkében. Hozzá képest elhalványodnak mindazok, akik ugyanerről a témáról nyilatkoztak. Bálint úgy vélte, hogy a pszichoanalízis hatása az irodalomra széles körű és mélyreható. Ez azzal is magyarázható, hogy Freud íróként is kiváló volt - de sokkal jelentősebb ennél, hogy a pszichoanalízis megalapítója, aki „az emberi természet legnagyobb leleplezője”, felfedezte az öntudatlan (ma inkább úgy mondanánk: a tudattalan) hatását. A magyar irodalomban Bálint szerint főképp Karinthyra, Máraira, Kosztolányira, József Attilára és Körmendire hatott. Bálint e hatásnak két veszedelmét látta. Az egyik: gyenge és közepes írók analitikus stílussal leplezik a tehetségük hiányát. „Görl-szerű hősnőik és jampec-hőse- ik minduntalan előrántják gondosan megóvott és készentartott gyerekélményeiket” - írta lényegében helytállóan Bálint. Sokkal problematikusabb, amit Bálint a másik veszélyről mondott. A pszichoanalitikus lélekboncolás a regényekben a társadalomábrázolás helyettesítője lesz, sőt - és itt az igen világos gondolkodású Bálint Györgynél is sor került egy logikai ugrásra - az irracionalizmus, a misztika, az „őserő” szálláscsinálójává válhat. Bár az író hangsúlyozta, hogy az analízis nem tehet a fentiekről, fejtegetése itt elcsúszott a dogmatikusan felfogott marxizmus irányába. Az európai szellemtörténet tárgyilagos elemzése ugyanis azt mutatja, hogy sem a pszichoanalízis, sem a lélektani regény nem lett a fasizmus intellektuális szálláscsinálójává. Bálint ugyanis teljesen nyíltan nem kevesebbről beszélt, mint erről a veszélyről. A fasizmus valamennyi irányzata elutasította, még inkább elpusztította, legjobb esetben ideig-óráig megtűrte, de - Jung rövid életű szereplésétől eltekintve - soha nem használta fel sem a mélylélektant, sem pedig az általa „elfajzottnak” megbélyegzett avantgard-pszichológiai irodalmat (Huxley, Lawrence, Joyce stb.). A kétfajta irányzat - a társadalombíráló és a pszichológiai regényé - különben sem zárja ki, inkább kiegészíti egymást, s nem egészen világos, miért kellene okvetlenül ugyanannak az írónak mind a kettőt művelnie.* Ez legfeljebb Thomas Mann-nak sikerült, egyébként azonban mind (a kommunisták által méltatlanul lejáratott) Gorkijnak, mind pedig Joyce-nak helye van az irodalmi Pantheonban. Bálint - Lukácstól természetesen függetlenül - hasonló következtetésre jutott, amit teljes következetességgel Az ész trónfosztása fejtett ki. Lukács könyve de facto prefasisztának bélyegezte magát Freudot is. Mivel azonban maga Bálint György helytállóan elemezte a pszichoanalízis erényeit és irodalmi hatásának módját, írásának ez a bekezdése eléggé ellentétben áll a tanulmány többi részével. De úgy látszik, egyeseknek még ebben a formájában sem tetszett, így ez az alapvető jelentőségű munkája kimaradt cikkeinek kétkötetes gyűjteményéből (A toronyőr visz- szapillant). * A térsadalombírálat és a lelki ábrázolás különbségét, ellentétét és viszonyát egy célzás erejéig Juhász Gyula is megemlíti Oláh Gáborról írt kritikájában (1914). Amikor a tizenhat évesek is Freudot kritizálják, írja Juhász, a gyanútlan olvasó azt hinné, hogy ezt a témát — hogyan hervad halálra a valóság szikláján egy ilyen álomvirág — csak a lélekben játszat le egy mai regényíró. Tény, hogy egy ilyen témát - az életidegen regényhős és a valóság összeütközését - kívülről és belülről nézve is meg lehet írni. Természetesen nem a látásmód különbsége, hanem az ábrázolás színvonala dönti el a mű értékét. 33
