Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1992 / 7. szám - Már én vagyok a múlt (Varga Imre beszélgetése Vári Attilával)

gem, a nagymenő színésznő, akár egymás ellenében is meg akartuk valósítani ön­magunkat. Egy házasságban viszont valakinek mindig nyelnie kell, s ez egyikünk sem akart lenni.- Mondd, ezek után a kérdések után maradt valami másokra is tartozó ügy meg- bolygatatlan? Te mit kérdeznél még magadtól?- En annyira specifikusnak tartom az átjövetelemet.- Mindegyik az, Attila.-Valószínű, hogy az. De mondjak én neked valamit. Én 1949-től azzal ébredtem minden reggel, hogy szólt a Kossuth Rádió, mondták az időjárásjelentést, s ráadá­sul a Magyar Autonóm Tartományban éltem, ahol a milicista is magyar volt. Ami­kor időnként ebédet vittem apámnak az irodájába, aki ekkor különben egy forgal­mi főosztályt vezetett, úgy 300 kilométernyi vasútszakasz tartozott hozzá, akkor így ment a jelentés, hogy: Csíkcsicsó kirak-berak ennyit meg annyit, Csíkkácfalva kirak ennyit meg annyit, Madaras kirak-berak ennyit, Marosfő tolat, ez meg az. És magyarul jelentettek az állomásfőnökök a 300 kilométeres vonalszakaszon. Én egész életemben Magyarországon éltem. Jött egy rövid szakasz az életemben, ami­kor a szülőföldemen emigrációban éltem. Amikor elrománosították azt a vidéket. Eljöttem ide. S itt megintcsak a zsaru is magyarul beszél és a postás is magyarul beszél. Ha bemennék a forgalmi irányítási főosztályra a MAV-nál, magyarul jelen­tenék az állomások a ki- és berakodásokat. A grafikonra ránéznék és látnám, hogy mozdonycsere, vonalkereszteződés van. Magyarul voltak, képzeld el, ott, ezek a papírok! A cél. Mert a Román Államvasutaknak azon a szakaszán az állomásnevek magyarul kerültek a nyomtatott grafikonokra, amelyeken apámék követték a vo­natokat. S hogy egy áttelepülőtől én mit kérdeznék? Tizenhat és fél évesen kerültem egyetemre. Á tizenhetedik születésnapomat első éves egyetemistaként ünnepel­tem. Mindaz, ami utána történt, a kamaszkor és a gyermeki család lezárása volt, amikor nem élt az egyik nagyapám. Harmadéves egyetemista voltam, s már a har­madik egyetemre jártam, amikor meghalt a Vári nagyapám. így lassanként az öre­gek kihaltak. Most ezelőtt egy hónappal meghalt édesapám is. Eljutottam oda, hogy már én vagyok a múlt. Nincs fölöttem levő generáció. Az emlékeztető én va­gyok. Nincs mód visszaszaladni, s megkérdezni nagyapámtól, hogy hogyan is örö­költék ükapámtól azt az irdatlan vagyont. A mai forintértékben több száz millió értékűt örököltek, de úgy, hogy le kellett bontani a temetés napján az egész házat, mert aranyban volt az érték, amit száz valamennyi csizmadiával dolgozó hadiszál­lítóként, üzemtulajdonosként megkeresett. Most visszaszaladnék megkérdezni, hogyan is volt ez a dolog, de nincs ahová visszaszaladjak. Ez az élet be fejeztetett. Végig fogom élni, felnevelem a gyermekeimet, de új barátságok nélkül, bár az új szerelmeket, azokat nem tagadnám meg magamtól,... De nosztalgia, az nincs. Az Osztrák-Magyar Monarchia iránt meg a gyermekkorom bizonyos eseményei iránt természetszerűleg van nosztalgiám, mert ember vagyok, de hogy az emigrációm előtti vagy Budapestre költözésem előtti időm és eközött az idő között valami iszo­nyatos váJasztóvonalat látnék, az nem így van igazából. Hát ennyi.- Köszönöm. 1991. május 1. 29

Next

/
Thumbnails
Contents