Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 7. szám - Már én vagyok a múlt (Varga Imre beszélgetése Vári Attilával)
gem, a nagymenő színésznő, akár egymás ellenében is meg akartuk valósítani önmagunkat. Egy házasságban viszont valakinek mindig nyelnie kell, s ez egyikünk sem akart lenni.- Mondd, ezek után a kérdések után maradt valami másokra is tartozó ügy meg- bolygatatlan? Te mit kérdeznél még magadtól?- En annyira specifikusnak tartom az átjövetelemet.- Mindegyik az, Attila.-Valószínű, hogy az. De mondjak én neked valamit. Én 1949-től azzal ébredtem minden reggel, hogy szólt a Kossuth Rádió, mondták az időjárásjelentést, s ráadásul a Magyar Autonóm Tartományban éltem, ahol a milicista is magyar volt. Amikor időnként ebédet vittem apámnak az irodájába, aki ekkor különben egy forgalmi főosztályt vezetett, úgy 300 kilométernyi vasútszakasz tartozott hozzá, akkor így ment a jelentés, hogy: Csíkcsicsó kirak-berak ennyit meg annyit, Csíkkácfalva kirak ennyit meg annyit, Madaras kirak-berak ennyit, Marosfő tolat, ez meg az. És magyarul jelentettek az állomásfőnökök a 300 kilométeres vonalszakaszon. Én egész életemben Magyarországon éltem. Jött egy rövid szakasz az életemben, amikor a szülőföldemen emigrációban éltem. Amikor elrománosították azt a vidéket. Eljöttem ide. S itt megintcsak a zsaru is magyarul beszél és a postás is magyarul beszél. Ha bemennék a forgalmi irányítási főosztályra a MAV-nál, magyarul jelentenék az állomások a ki- és berakodásokat. A grafikonra ránéznék és látnám, hogy mozdonycsere, vonalkereszteződés van. Magyarul voltak, képzeld el, ott, ezek a papírok! A cél. Mert a Román Államvasutaknak azon a szakaszán az állomásnevek magyarul kerültek a nyomtatott grafikonokra, amelyeken apámék követték a vonatokat. S hogy egy áttelepülőtől én mit kérdeznék? Tizenhat és fél évesen kerültem egyetemre. Á tizenhetedik születésnapomat első éves egyetemistaként ünnepeltem. Mindaz, ami utána történt, a kamaszkor és a gyermeki család lezárása volt, amikor nem élt az egyik nagyapám. Harmadéves egyetemista voltam, s már a harmadik egyetemre jártam, amikor meghalt a Vári nagyapám. így lassanként az öregek kihaltak. Most ezelőtt egy hónappal meghalt édesapám is. Eljutottam oda, hogy már én vagyok a múlt. Nincs fölöttem levő generáció. Az emlékeztető én vagyok. Nincs mód visszaszaladni, s megkérdezni nagyapámtól, hogy hogyan is örökölték ükapámtól azt az irdatlan vagyont. A mai forintértékben több száz millió értékűt örököltek, de úgy, hogy le kellett bontani a temetés napján az egész házat, mert aranyban volt az érték, amit száz valamennyi csizmadiával dolgozó hadiszállítóként, üzemtulajdonosként megkeresett. Most visszaszaladnék megkérdezni, hogyan is volt ez a dolog, de nincs ahová visszaszaladjak. Ez az élet be fejeztetett. Végig fogom élni, felnevelem a gyermekeimet, de új barátságok nélkül, bár az új szerelmeket, azokat nem tagadnám meg magamtól,... De nosztalgia, az nincs. Az Osztrák-Magyar Monarchia iránt meg a gyermekkorom bizonyos eseményei iránt természetszerűleg van nosztalgiám, mert ember vagyok, de hogy az emigrációm előtti vagy Budapestre költözésem előtti időm és eközött az idő között valami iszonyatos váJasztóvonalat látnék, az nem így van igazából. Hát ennyi.- Köszönöm. 1991. május 1. 29
