Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1992 / 7. szám - Már én vagyok a múlt (Varga Imre beszélgetése Vári Attilával)

sem. A vitában azok között szerepelt a nevem, akivel a kisepika jelenlétét bizonygatták. Amerikából az egyik fordítómtól kaptam egy levelet, mert a Times-nak fordítja egyik írásomat, most írom meg neki, hogy nem angol nyelvterületre való, hagyja abba a fordítást, mert fölösleges. Semmiféle sérülés nincs bennem. Ha most úgy döntenék, hogy most három éven keresztül rágni fogom magam, és mindenhová verset meg novellát fogok adni, akkor biztos, hogy ott lennék valahol abban az élbolyban, ahol lennem kellene...-Nem is befolyásol mások rólad írott véleménye'?- Miért befolyásolna mások véleménye, amikor 1966-ban a kolozsvári rádióban olvastam föl húszévesen azt a novellámat, hogy Marosvásárhelyt ellepi az özönvíz, jönnek a halak, átveszik a hatalmat, kivégeztetik a halászokat, s mindez a Súrlott Grádicsban kezdődik, ahol V. Békay, a református pedellus, a katolikus temetőőr, a mesztic fűszerkereskedés hordára, ezek a kisemberek világmegváltó nagy marhaságokat mondanak. Most is ugyanazokat mondják az írásaimban. A nyelvem nem kellett változzon, mert ezt a nyelvet a szüleimtől, hálistennek, készen kaptam kisgyerekkoromban. Soha életemben nem éreztem úgy, hogy az irodalom lóverseny. Ha úgy éreztem volna, akkor tizennyolc-tizenkilenc évesen, amikor Kányádi Sándortól a Népszabadságig és szegény Váci Miskától Veres Péter bácsiig mindenki elkényeztetett, akkor igazán elkapathattam volna magam, és azt hihettem volna, hogy én vagyok a zseni. Azóta is tudom azt, hogy igen, tudok valamit, nagyon jó dolgot tudok, s ha akarom, csinálom, ha akarom, a fiókomnak írok, ha akarom, odaadom valamelyik lapnak, anélkül a félelem nélkül, hogy jaj vissza fognak utasítani, mert nincs azon a szinten, hogy ketyegjen, és nem is zsebóra ez a dolog. Az, hogy egész fiatalon egész könyvemet fordítottak románra vagy németre fordítottak, oroszra fordítottak, hadd ne soroljam, hogy mennyit, nem dobott fel különösebben. Sokkal jobban örültem annak, hogy egyszer a Lassított lónézés miatt fölhívott egy orvosprofesszor kora reggel telefonon az anyámék lakásán, és behívott az egyetemi irodájába és megajándékozott egy múlt században palackozott - ez az ólomzáron rajta volt - csodálatos konyakkal. Azt mopdta, tudja, hogy szeretem a konyakot, ő ezt egy nagyon-nagyon hálás betegétől kapta, ő pedig az én nagyon-na- gyon hálás olvasóm, s ez rendkívül jólesett. De hogy kritika befolyásoljon, soha a büdös életbe! Bölcsész hallgató is voltam, láttam, hogy kikből lesznek a kritikusok. Aki nem tudott verset, novellát írni, de aki az irodalom perifériáján akart maradni, és beásta magát a verstanba, az esztétikába, a stilisztikába. De a java része még ebbe sem ásta bele magát. ír, mert van valami íráskészsége, de annyi azért már nincs, hogy verset, novellát íijon vagy filmforgatókönyvet.-A lányokról, szerelemről sokat írtál, és...- Az első házasságomban az egyik legnagyobb baj az volt... Pont húsz évvel ezelőtt, hetvenegy májusában történt, interjút adtam akkor egy lapnak, és ott ült a feleségem, aki színésznő, menő színésznő volt, s egy ugyanilyen kérdésre azt válaszoltam, hogy a világon nincs szebb, mint egy nő, ennél már csak két nő szebb. Persze a hűség, az nagyon gyönyörű dolog, és sértve érzi magát mindenki, ha kiderül, hogy megcsalják, cserbenhagyják... Vissza a másik kérdésedre, és erre is passzol Cocteau-nak az a mondata, hogy amikor megkérdezték tőle, fontosak-e a vélemények számára, azt mondta, hogy minden nő véleménye fontos, beleértve az anyámat is. Szerelmetes természetű ember voltam. Egyik szerelmem jött a másik után, a váltás elég sok és elég gyakori volt. Hála a nagy jóistennek, a szép nagy virágmezőből kettőt leszámítva, bármikor, bármelyikhez becsengethetek éjszaka. Féijhezmentek, gyerekük van... A múltkor éppen a kamaszkori szerelmemnek a kiállítását nyitottam meg Pécsen. Ugyanolyan jó viszonyban vagyunk, mint az alatt az öt év alatt, amíg udvaroltam neki. Amikor aztán Illyés Kinga lett a felesé28