Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 7. szám - Már én vagyok a múlt (Varga Imre beszélgetése Vári Attilával)
nem lenne, akkor nem is élnék, de erről nem szívesen nyilatkozom. Vallásomat tekintve református vagyok, ez biztos.-Eltöprengtél már azon, hogy mi az életed célja?- Az életem célját nem én határoztam meg. Ha ebben a hatalmas nagy bioszférában van valami ésszerűség, nekem előre meg van határozva benne a helyem, a helyzetem, a tehetségem... A górcső alatt vizsgálod a mikrobákat, látod, hogy az egyik felfalja a másikat, mert arra van programozva. Azt, hogy ezt a programozást évmilliárdokkal ezelőtt egy külső erő hozta-e létre, vagy valamiféle önszerveződés, ezt én nem fogom tudni megfejteni. Azt tudom, hogy a helyzetem meghatározott, és annyit tudok csak csinálni, amennyit rámmértek, többet nem. Nem leszek ma- gasugróbajnok sosem, és futballkapus sem, mert mást mért rám az élet.-Mostanában mintha kevesebb szépirodalmat látnék neveddel. Inkább politikaiközéleti cikkeket közölgetsz. Novelláid elkerülték volna figyelmemet?- Az elmúlt öt hónap alatt megjelent vagy tizenhat versem. Ez elég szép teljesítmény. Novellákat utoljára a karácsonyi Elet és Irodalomnak adtam. Az az igazság, hogy ez a világ... írok. Ha kinyitom a szekrényt, elővehetők kézirataim. De ingyen nem adok ki könyvet.- Ezt hogyan érted ?- Megmondom neked, hogy négyezer olvasóm volt körülbelül. Amíg létezett az állami dotáció a könyvkiadásban, a négyezer példányt érdemes volt kinyomtatni, fizettek érte, addig kiadtam.-Nincs kiadód?- Lenne kiadóm, valószínűleg. Itt olyan összefonódások vannak... Én a televízió irodalmi osztályát vezetem, azért nem közöltem évekig csak néhány helyen, nehogy gyanúsítgassanak. Kivétel az Élet és Irodalom, az Életünk vagy Jelenkor. A legelső nagyobb rendelésem az egy háromnegyed órás műsor volt a Jelenkor szerkesztőségéről, múltjáról. Gusztustalan lett volna, ha utána a Jelenkornál jelentkezem a kisregényemmel, hogy két részben közöljék. Nem is akartam adni. De majd eljön az az időszak, amikor közölni fogok újra.-Ebben türelmes vagy?- Abszolút türelmes vagyok. A világomat nem fogja elírni előlem senki. Harminc évvel ezelőtt szinte letettem a névjegyemet egy kiadói asztalra, és megjelent az első könyvem, lassanként huszonöt éve már. Miért leírnék türelmetlen? Én nem értem a sérült írókat: ez a könyvkiadó meg ez a rendszer, szidják, szidják. Visszakapta a kéziratát, és kész. Nem egy egész rendszer ül bent a Magvető Kiadóban vagy egyebütt. Nekem életemben, azt hiszem, három kéziratomat adták vissza. Ha most előszedném, hány helyről kémek kéziratot, akkor dicsekvésnek tűnne.- Tehát dolgozol.- Inkább azt mondanám, hogy dolgozgatok. Most egyelőre azok a dokumentumfilmek, amiket készítek, fontosabbak. Ha a napi kenyérre, tejre, gáz- és villany- számlára akarom lefordítani, akkor egy ideig sokkal kifizetődőbb volt a televízióban azokat a dolgokat megvalósítani, mint az, hogy én egy novelláskötetet kiadjak. Még primitívebben, anyagi szempontból megfogalmazva: egy közepes terjedelmű novelláskötetért úgy ötven-hatvanezer forintot fizet ki a könyvkiadó, addig a kétheti forgatásból, és kedves témámat forgattam, olyan témát, amihez hozzá kellett szólnom, ugyanennyit kerestem. Akkor mért álljak be a sorba, mért vegyem el a másiknak a közlési lehetőségét, aki csak mindenáron ezt akarja. Én tudom azt, hogy novellistaként, illetve rövidpróza-íróként (tehát a tárca és a tizenkét flekk közötti terjedelemben) valószínűleg a legjobbak között vagyok a magyar nyelvterületen. Ez számomra sosem volt kétséges. Még odaát éltem a hatvanas-hetvenes évek fordulóján, amikor volt egy hatalmas vita arról, hogy van-e kisepikánk vagy 27
