Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 6. szám - Szekér Endre: Esszék az irodalomról (Határ Győző: Irodalomtörténet)
hihetetlen erejét. így fejezi be búcsúszavait: „És maradjon meg bennünk követendő példának tisztaságkeresésében, hiszen íme a kéz című versében magyar Vergiliusként arra vezet, nyújtja már:,tisztának a tisztát őrizzük meg/oltalmazzuk az időben, ámen’.” A londoni-wimbledoni őrhelyről nézve Határ Győzőnek a mai magyar prózaírók közül kiemelkedik Cseres Tibor, Fodor András (az Ezer este Fülep Lajossal című műve alapján), Galgóczi Erzsébet, Illés Endre, Mándy Iván, Mészöly Miklós, Ottlik Géza, Szentkuthy Miklós. Élvezettel olvassa Cseres Tibor Én, Kossuth Lajosának szenvedélyeit, veszekedéseit, összecsapásait, ahogy a dokumentumokhoz híven tükröződik ez „hőfokra-színre- vércsoportra” a műben. Illés Endre műveiben a „lélek mélyrétegeiben végbemenő, lassú átkristá- lyosodásnak,” lehetünk tanúi, a „szellem új színekben játszó felgyémántolását” veszi észre. Nem fukarkodik az értékelő szavakkal: „maupas- sant-i remeklésnek” tartja Illés Endre Ostya nél- kül-jét. Örömmel szól Mándy Iván Fabulya feleségei című kisregényéről, a Babits-fordította Dante Poklának meghittebb Rondabugyrait idéző eszpresszó világról, Zsámboky sorsáról, mármint ki-nem-mondva Végh Györgyről, akinek verseit hiányolja a kritikus a hitelesség érdekében. Nem felejtheti Ottlik Géza remekművét, az Iskola a határont-t, mely mű ürügyén kicsit hosszabban tűnődik az írói magatartáson, hisz számot vetett a bizánci légkörrel, s az „elefántcsonttorony” már koporsóvá szenesedett. A ki- semmizettség és a megélhetés robotja, a tisztesség és a gyűlölt önelárulás, az irodalom és az ideológia szorítja kétoldalról az igaz írókat. Határ Győző sokat foglalkozik a tanulmányokkal, esz- székkel, irodalmi monográfiákkal. Ez a műfaji érdeklődés — a szerző határozott írói, esszéírói egyéniségére vall. Megilletődve búcsúzik Béládi Miklóstól, aki a nyugati magyar irodalom hazai befogadásának úttörője volt. Lebilincselőnek nevezi Borbándi Gyula A magyar népi mozgalom című könyvét, a szobrász Borsos Miklós A toronyból írásait „muzsikáló ecsetrajzoknak”, Hegyi Béla A dialógus sodrában-t — „hatalmas műnek”. S méltán nagyra értékeli Domokos Mátyás tevékenységét, írásait. Legközelebbi rokona szerinte Sainte-Beuve. Domokos erényeit pontokba szedi: az első: szenvedélyes szerelme az irodalom iránt; — a második: magasfeszültségű stílusa; — a harmadik: átfogó műveltsége; — a negyedik: veszedelmes tárgyszeretete, olykor jobbnak láttatja az írót, mint amekkora. Igen, Határ Győzővel egyetértve állapíthatjuk meg, hogy Domokos Mátyás „a magyar irodalom számon tartó lelkiismerete.”, aki a pályatárs szemével láttat, aki az ötvenes évek leltárhiányáról vallott. „Ügy állunk meg előtte, földbegyökerezett lábbal, mintha a Louvre-ban, Géricault hatalmas táblaképét szemlélnénk megkövültén a Medúza expedíciós tengerjáró hajó szerencsétlenségéről, amelynek hajótöröttjei egymásnak estek a roncstutajon és a lemészároltakat felfalták”, — teszi hozzá Határ Győző a Rákosi-korszak irodalomirtó rémuralmát idézve. Szeretettel mutatja be Gergely Ágnes Yeats-monográfiáját, Gömöri György összehasonlító elemzéseit, a Nyugatról nézve című kötetet, Hanák Tibor Az elmaradt reneszánszát, Kabdebó Lóránt A műhely titkait, Kenyeres Zoltán A lélek fényűzését. Hiszen mint Tóth Árpád híres verssorában olvashatjuk: az irodalom a lélek fényűzése. Valóban lélek fényűzése az irodalom, s különösen az a határainkon túl élőknek. Az idegen nyelvi környezetben, sokszor valóságos fenyegetettségben, magányosságban él a magyar író Kolozsvárt, Újvidéken vagy Londonban. Márai Sándor fejedelmi alakját nekrológban idézi Határ Győző, páratlan tehetségére, eszményképeire: Kosztolányira és Krúdyra hivatkozva: „Váltig csak-író, vegytisztán-színtisztán csak-író szeretett volna lenni egy olyan országban, amely szinte megköveteli az írótól, hogy elsősorban a politika mindenese, csicskása és kifutója legyen ...” Márai világirodalmi mértékkel mérte magát és társait, jegyezte meg Határ. A nyugati magyar irodalom alkotói közül vallott Bakucz József emigráns költői-nyelvi összetettségéről, Kemenes Géfin László lenyűgöző vers-szótáráról, Major-Zala Lajos lázadó fémember költészetéről, Mózsi Ferenc Imantrájának rendhagyókétnyelvű verseiről, Thinsz Géza szerelmes, stockholmi szófuvaros költői varázsáról. Természetesen a Londonban élő Határ Győzőhöz közelebb állnak a Nyugaton élő írók, hiszen gyakrabban találkozhat Sárközi Mátyással, Gömöri Györggyel, nincs messze a Párizsban élő Albert Pál vagy a Münchenben lévő Borbándi Gyula. De neki az egész magyar irodalomban kell gondolkozni, s erről a szeszélyesen, kontinenseken átívelő térképről, képzeletbeli irodalmi glóbusról nem maradhatnak le az Erdélyben élő írók. Ezért nem felejtheti Kányádi Sándor Fekete-piros verseinek virtuóz egyszerűségét, Lászlóffy Aladár „Lehet újra betűvel vetni” — ars poeticáját, Lászlóffy Csaba ígéretes verseit, prózai apokrifjeit. S nem felejti azt, hogy egy-egy író vagy mű mögött láttassa az ilyen vagy olyan kort, sötétebb vagy világosabb színárnyalatait. Hiszen Lászlóffy Aladár verséhez hozzátartozik a be-betörő történelem, a veszendő idő, hiszen a „Newton sírja a Westminsterben és a Mikes hamvainak haza nem hozatala — e prózaversek már a cím hangütésével megteremtik az emelkedett, ünnepélyes légkört, ami a sugallat küldte Ige befogadásához annyira kell”, írja Határ. Az Irodalomtörténet, Határ Győző esszékötete — vallomás önmagáról is. A Londonban, 95