Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1992 / 6. szám - Nyolcvan éve született Szabó Zoltán - András Sándor: A haza és a szeretet nehézségei (Szabó Zoltán: Szerelmes földrajz)

Aki az anyagról akar megtudni valamit, forduljon a földrajzhoz. Aki a tájak lelkét akarja megismerni, forduljon az irodalomhoz. Aki az országot akarja megismerni, forduljon a geográfusokhoz. Aki a hazát, az forduljon mindenekelőtt a költőkhöz. Ahogy a köteteket leemelem a könyvespolcról, megcsap e különös utazás varázsa.« (1964: 114)

A különös utazás varázsa — s ez az érzelmes utazás talán azért különös, mert az Érzelmes utazás külföldre vitte XVIII. századi szerzőjét, Lawrence Sterne-t, míg Szabó Zoltánt a kül- és belföldi hazába — abban is rejlik, hogy »leemelem« a könyveket. Az egyén, úgy tűnik, egyes-egyedül van, mint a Földdel való misztikus analógiában; a könyvhöz nyúlás szublimált mozdulat. Ám nem az önkielégítésé, hiszen nyelven és magyar nyelven írva ez: egy közösséggé segítendő olvasó közönséget szolgáló mozdulat.

Elsikkadó problémának tűnik eközben, hogy az erotika, akár a gyerek, se nem a »piszkos« biológia, se nem a »tiszta« szerelem dolga. A szerelem/szeretet sokak számára olyan léleké/szellemé, amely »mellől« elfelejtődik az írás, vele a könyv anya(g)isága, a nyúlás kézmozdulata, az emberkézé, mely az éppen idézett esetben se nem (saját) ökölbe, se nem egy másik kéz fogására mozdul. Ne sikkadjon azonban el a kézzel fogható — gondoljunk József Attila végső szomorúságára is: »Már nem fog kézen, amit megfogok« —, ne sikkadjon el az erotika, az az érosz, ami szerint »egy : minden« és »minden : egy«. Ami szerint a pillanat teljessége örök az újkori, azaz a modern, misztikának a barokk Keresztes Szent Jánostól és Boehme-től a rokokó Swedenborg-ig és Saint Martinig gondolódott-érződött hagyománya szerint.

A könyv persze Szabó Zoltánnál szerszám: úgy nyúl hozzá, mint paraszt a kapához: a művelet művelést, nemcsak művelődést valósít. Tájat varázsol a földből. A könyv és az írás szerszáma nála a közvetítő költő, a társ közbeiktatását segíti. A kuruc költő szeretője volt a tájnak, kései olvasója nem voyeur, hiszen a költői szöveg csak akkor működik sikeresen, kielégítőn, ha az olvasó nem kulcslyukon át lesi a kuruc költő és a táj ölelkezését, hanem — olvasóságát szinte feledve — maga is ölelkezik. Szinte, nem teljesen, hiszen akkor nem tudná, hogy utazik. Szabó Zoltán emellett azért sem voyeur, mert maga igen sok tájjal ölelkezett — tájjal, nem földdel: a táj néppel az —, igen sok tájban bókolt és olvasóit is valóságos utazásra kívánja buzdítani, ám olyan tájakra, melyeket szerinte csakis a költők alapíthatnak. »Az Alföld az egyetlen nagy magyar tájegység, melynek tudjuk a születésnapját: 1844. október 5. Ezen a napon jelent meg Petőfinek „Az Alföld” című verse a ,,Honderü”-ben.« (1964: 74)

A »leemelem« problémája koránt sem sikkad el Szabó Zoltán szövegében. Ő nemcsak azt tudja, utazik, hanem azt is, hogy csinál valamit az utazással: »Egy csendes és ártalmatlan lázadás békés örömét élvezem«, írja, és Babits-idézettel jelzi a lázadás okát, az idézet értelmezésével pedig módjának jellegét: »„A világ egy roppant kínzókamra, melyben a legszebb élőket megcsonkítják, fölnégyelik, tapossák, láncrafűzik”. Fölháborodása nem a birtokosé, aki azon háborog, hogy jogos úton szerzett birtokának széleit elszántják a szomszédai. Hanem a műértőé, aki felháborodik, hogy egy műalkotást fölnégyeinek, egy művészi egészet szétbontanak, egy harmonikus művet széttördelnek.« (1964: 142) Szabó Zoltán is csak a költészettel lázad — egyébként: Hölderlin mondta a költészetet a »legártatlanabb« dolognak —, bár tudja, politikai okokból, azok ellensúlyozására is. Az eszményi megoldást egyértelműen nem az elszántott országterületek visszacsatolásában látja, (ami 1942-re már megtörtént és aminek, történtük napjaikban, igen örült), hanem a politikai határok megszüntetésében. Az is eléggé egyértelmű, hogy nála a hazának nemcsak azért nincsen háza, mert fiainak nem hazája, hanem azért is, mert a haza házát csakis a politikai határfalak lebontásából nyert kövekből lehet megépíteni. Csakis akkor, ha azok a jogihatalmi kövek megváltó metamorfózison mennek át. Addig azonban, a szűkös időben, s a szűkös idő európai, nemcsak magyar, a magyarok hazájában és tájain — ahogy a házasságban is — csak nomád-guerilla módon lehet lakni.

A költők könyveihez nyúlás tehát nem szublimált önkielégítés vagy voyeur-ség. Olyan földművelés, mely tájat is terem, mely nemcsak szublimált, de át is lényegit. A parasztnak, mondja Szabó Zoltán, ahogy Illyés is, az a táj szép, amelyik terem, Szabó Zoltánnak

87