Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1992 / 6. szám - Nyolcvan éve született Szabó Zoltán - András Sándor: A haza és a szeretet nehézségei (Szabó Zoltán: Szerelmes földrajz)

bókolni kell. Ez a »Kurucok Magyarországa» fejezetben derül ki. Ott olvassuk: »Első együttélésünk a természettel kényszerű, e katonaköltők a szükségből csinálnak erényt, mikor egyre-másra írnak szerelmes verseket a füveket újító, fákat öltöztető, szívet melegítő kikeletről... Természet és szabadság ekkép a kezdet kezdetén szépen összefonódik« (1964: 47). Ez az első együttélés — valóban az: Balassi Bálint számára a városon és a váron kívüli már »kies« — nem a házas emberé, hanem a hontalanságban hazára lelő katonáé: »Csupa férfi jár-kel e tájon, mely füsttel felhőzött, puskákkal, erdős közegben rémlik fel a tizenhatodik és tizenhetedik század esztendeiben, mintegy lóthátról nézve, iszonyú fortissimóban. A magyarságot ez időben keserves történelem veri ki a természetbe. A mi retour á la nature-ünk csöppet sem idillikus. A házából kivert ember, a várából kivert katona kényszerű visszatérése ez a természethez, a bujdosó visszatérése, ki ezt írja magáról: „Ha meghálok éjszakára / Szegény madarak módjára / Fészket rakok az ágakra”.« (1964:46)

Szabó Zoltán gondolkodásának meghatározója, egyben európaiságának XX. századi biztonsága és biztosítéka, az egzisztenciális veszélyeztettség —, illetve a camusi és becketti abszurd — érzése és tudása s ennek aforisztikus magyarra fordítása: »a török örök«. Ez nála valóban egzisztenciális veszélyeztettség és helyzet, nem világon kívülről predestinált sors. Olyan helyzet, amelyben kurjantani, sóhajtani lehet: »Vitézek, mi lehet, szebb dolog a végeknél.« Ne feledjük, Balassinál, Rimaynál, Zrínyinél nincs még nemzethalálról szó; a XVII. századi kuruc dalok között még egymás mellett hallható, hogy a magyar nép »romlandó cserép«, hogy: »Csínom Palkó, Csínom Jankó, csontos karabélom«, hogy: »Te vagy a legény, Tyukodi pajtás«, és ezektől mintha függetlenül: »Őszi harmat után, nagy hegyeknek ormán fuj dogál a hideg szél«.

Szabó Zoltán figyelmeztet erre a soksodronyú és válsághoz szokott biztonságra, amikor például így ír és idéz: »Ugyanez a költészet fejezte ki a szülőföld szeretetét ily finom és elérzékenyült színekkel a bujdosás óráiban: »Ha ád Isten még oly órát, / Hogy meglátjuk a Ság ormát / Szülőföldünk szép határát, / Ha isszuk még Somló borát?”« (1964: 48). A »szeretet« szót jellemzően a »nőnek«, nem az »anyának« szóló »bókokkal« is társítja: »A táj nem csupán terep azért. A táj táj marad, melyet szeretni lehet, s melynek bókolni kell. A kuruc poéta két csata, két menekülés között bókol is. Bókja könnyed és nem ígér hűséget, e költészet a tájhoz való szerelmében is katonás, a bókot odaveti, aztán útjára megy: „Kis-Küküllő, Nagy-Küküllő / Gyönyörű folyása, / Nyárád vize kedves íze, / Rózsa az illatja” ... A szabadság e nomádjai minden városnak és folyónak is tudnak bókot mondani.« (1964: 51).

Kimondatlanul, könnyed olvasáskor szinte csak féltudatosan, álomszerűén érződik, dereng az olvasó elméjében, amit itt most ki kell mondani. A »török örök« valós helyzetében, abban az időben, melyet Hölderlin »a szűkös idő«-nek (dürftige Zeit) mondott, a hazai és a külföldi táj, mint az anya és a nő közti különbség bonyolódik. Trianon sem az. A hazai táj is külföldi, külföldi táj is lehet hazai. S ez nemcsak, sőt elsősorban nem politikai, jogi kérdés. A hazai-külföldi, illetve a külföldi-hazai táj nem azért tisztázatlan, mert a politikai határokkal baj van, hanem azért van baj velük, mert valami igen fontos és egyelőre megfoghatatlan alapviszony tisztázatlan.

Ezt példázzák a politikai-jogi határok mellett, s velük nem esetleges viszonyíthatóság- ban, a házassági-jogi határokkal kapcsolatos bajok is. A »nő« feleség is lehet, szerető is; az »anya« és a »nő« közti különbség pedig problematikus. Nemcsak az ödipusz-komplexumra kell gondolni (a szélsőséges nacionalizmus talán annak szublimált változata), hanem, és mindenekelőtt arra, hogy a »nő« is lehet anya, attól függetlenül, hogy feleség-e vagy szerető. A férfinak a »nő«-ben így — kénytelen-kelletlen — az »anyához« is kell viszonyulnia. Nem (csak) a saját anyjához, hanem ahhoz az anyához, aki »gyermekeinek anyja«. Az »anyaföld« is ebben a kettős viszonylatban »anya«, ebben a kettős viszonylatban zavarodik az etikai viszonylatok és az erkölcsi szabályzatok modern (= újkori) disszonanciája. Szabó Zoltán el is kerüli az »anyaföld« kifejezést, helyette »szülőföldről« szól, s ez valóban pontosabb kifejezés, hiszen szüleje egy-egy embernek mindig kettő van, nem egy, s az

84