Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 6. szám - Nyolcvan éve született Szabó Zoltán - András Sándor: A haza és a szeretet nehézségei (Szabó Zoltán: Szerelmes földrajz)
rabszolgaságából megváltott, angyalokhoz hasonlatos embereké. A felebaráti szeretet univerzalizálódik. A görög hármasból — érosz, filia, agapé — az első (az evilággal együtt) eltűnik, helyére lép az új, a szenvedésre, nem csak cselekvésre képes Isten szerete- te, s ez görög hatásra együttérzéssé, illetve részvétté vagy pedig általános szeretetté, karitásszá válik. Jaspers szerint a karitász éppen személytelensége miatt nem szeretet; az ember ember iránti szeretete csakis személyes lehet, ha valós. Vagyis marad a filia. A »szerelem« így az érosszal együtt vagy elutasítódik vagy pedig a filiával és — ahogy Danténél — az agapével azonosuló vonzalom lesz. Mindez csak annak jelzése, hogy amikor Szabó Zoltán a »szerelmes« földrajz összefüggésében az »anya« és a »nő« iránti szeretet hasonlítja egymáshoz, és mindezt a »haza«, valamint a »honi« és a »külföldi« táj összefüggésében teszi, igen bonyolult műveletet végez. Férfiként. Ha nőként is írna, szót kellene ejtenie az „apáról”, és mindenképpen a „férfiről” is. Ez alól a feladat alól azért tud szinte észrevehetetlenül kibújni, mert a férfi férfiakhoz kötődő viszonylatairól nem szól. A Szerelmes földrajz-ban Szabó Zoltán nem foglalkozik történelemmel és az országgal kapcsolatba hozható patriotizmussal, azt hallgatólagosan a tájjal és a táj népével kapcsolatba hozott érzelem mellé rendeli. Méghozzá úgy, hogy a föld és az egyén egymáshoz való viszonylatát mind a kettőtől megkülönbözteti. Erre egy másik idézet figyelmeztessen. »Alighanem sokan ismerik azt az elemien hatalmas erejű érzést, mely olyankor szokta meglepni az embert, amikor egyesegyedül hever egy dombtetőn, hanyatt, őszi napsütésben, sárguló füvek között, s valahogy az az érzés fogja el, hogy saját vérkeringésének szoros és megmásíthatatlan köze van a föld nedveinek áramlásához. Körülbelül azt a sajátos és megmásíthatatlan kapcsolatot érzem táj és nép között, melyet az ember ilyen pillanatokban érez a föld és saját teste között. Ezért gondolom, hogy mikor tájról beszélek, ha csak közvetve is, de a népről is beszélek.» (1964: 44.) Az egyén viszonyul a táj népéhez, amikor a tájhoz, és ez közösségi viszonyulás, szemben az egyén és a föld/Föld közti misztikusnak mondható kozmikus viszonyuláshoz. Az személyes, ez személytelen. Az egyén alapvetően »hazai« tája a »szülőföld«, és szülőföldje a »városi száramazéknak« is lehet. A gyermekkori, egész életen át érvényesülő alapviszonyulás tartozik az anyát először szerető, csak később szépnek találó érzéshez. A »nőt« ezzel szemben az ember, vagyis a férfi, először szemlélő-érzékelő »esztétikai« távolból látja, csak később kerül vele benső és kölcsönös elvárásbeli (»etnikai«) közeibe. Az ellentétes párhuzam egyik értelme, hogy éreztesse, a »nő« iránti szeretet is etikai vetületet nyer, és ez a vetület van hivatva az esztétikai távolságtartás ellensúlyozására. A felnőtt (férfi) szeretete az etikai közeibe hozott nő iránt nem elementáris szerelem — ez utóbbi az »egyesegyedül« lévő embert (férfit) úgy keríti vonzásába és személytelenítő hatalmába, mint a Föld —, hanem szellemi is. Olyan szellemé, mely kölcsönös viszonylattá szelídíti a gyerek számára még lehetetlen tárgyasító-tranzitív érzékelést, mely révén az előbb »szeretett« anya később »szép« lesz. Az etikai viszonyt később egészíti ki az esztétikai. A táj népével is ennek kell történnie. A földet művelve előbb szelídíti a tájat és maga-magát a tájban, később tudja csak azt is, magát is szépnek látni. így szelídíti az olvasó ember is kölcsönös viszonylattá a maga érzéseit, gondolatait: széppé és sajáttá. Az ellentétes párhuzam — és a férfi és a nő közti elementaritás kifelejtése, de másutt jelzése — Szabó Zoltánnál hagyományos értékeket értékel át. Radikálisan, de szelíden: nem teszi Nietzschével, Jaspers-szel vagy Heideggerrel szóvá a keresztényiesség és a történelmi kereszténység közötti különbséget, s nem üzen hadat az előbbiek nevében az utóbbinak. A radikális átértékeléshez tartozik, hogy az erkölcsi vetületről közben szó sem esik, célzás is csak negatív módon, hiányával történik. A »nő« az idézett részben csak az, se nem »szerető«, se nem »feleség«. Az erkölcsi vetület hiánya a Szerelmes földrajz összefüggésében nem véletlen vagy esetleges, hanem szükségszerű. A nő és anya közti különbséggel Szabó Zoltán a külföldi és a hazai táj közti különbséget kívánja jelezni. Ez azonban nem jelenti, hogy szerinte a hazához való viszony anyaföldhöz köt (az incesztus lehetőségével). Lehet a hazai táj szép és szerelemre gyújtó nő is, akinek 83
