Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 6. szám - Nyolcvan éve született Szabó Zoltán - Szamizdat-dokumentumok: I. A Magyar Nemzet Szabó Zoltán-nekrológjáról (Nyílt levél a Magyar Nemzet olvasóihoz) - II. Kenedi János: Nem ugyanakkor, nem ugyanúgy és nem ugyanazért (Három dokumentum arról, hogyan mondott le Szabó Zoltán diplomáciai állásáról)
visszatérjek. Oktalannak látnám ezt közéleti és magánjellegű okokból. Közéleti okokból ezért: ha e célból visszatérek, szolgálati megválásom másként nem lehetséges, mint nézeteim nyilvánosságra hozásával, ami számomra ugyan dekoratívabb, de a párisi magyar követség számára károsabb volna. Ilyen módon magamnak használni nem akarok, viszont ártani ugyancsak nem akarok senkinek pusztán azért, mert vele egyet nem értek. E lépés magánjellegű okokból azonban egészen keresztülvihetetlen. Képtelennek érzem magam arra, hogy feleségemet és fiamat is egyedül hagyjam, pusztán azért, hogy Párisban olyan meddő vitákat folytassak, amelyek értelmében nem hiszek, s amelyek eredménnyel nem járhatnak. 4. Értelmetlennek lámám azt, hogy lépésem megbeszélésére a párisi magyar követség bármelyik tisztviselője ideutazzon. Minthogy az ilyen irányú sikertelensége egy későbbi alkalommal vádponttá válhat azzal szemben, aki a missziót ellátja. Ezért a küldöttet az ő érdekében kénytelen volnék nem fogadni. Minél inkább barátom, annál kevésbé tehetem meg ezt vele. Következésképpen e helyzet megbeszélése számomra bárki mással, mint Elnök Úrral, lelkiismeretlenség volna az illetővel szemben. Ki kell mondanom mégegyszer, hogy elhatározásom nem politikai, hanem lelkiismereti. Mint ilyen szilárd, és felőle mindenféle beszéd fölösleges. Ami esetleg megvitatható, az annyi, hogy miképp lehet távozásomat úgy hangszerelni, hogy annak lássék, ami: vagyis nem átállásnak egy hadseregből, amelynek katonája nem voltam, egy másikba, hanem félreállásnak. Arról van szó, hogy abban a folyamatban, amely a szociális haladás ügyéből átmenetileg vallásháborút csinál, én részt venni nem tudok, és nem akarok. Következésképpen eddigi életemet be kell fejeznem, és egy másikat el kell kezdenem. Különösképpen elutasítom, hogy elhatározásomat bárki opportunistának nézze. Az volna opportunizmus, ha néhány hónapi attachéi fizetésért folytatnám azt, aminek helyességéről meggyőződni képtelen vagyok. Körülbelül látom, hogy milyen vádak fognak elhangzani ellenem minden körben, a szűkebben és a tágabban is. Az első az „őszinteség hiánya” lesz, amiből annyi az igaz, hogy nem álltam ki az útszélre kikiáltani, hogy én pedig most nyugalmat kívánok, s nem azoknak az igényeknek az akadálytalan érvényesülését személyemre és munkámra, amelyeknek sugárzását Budapestről érzem. Meg kell azonban mondanom, hogy ez rendkívül különös magatartás lett volna az én helyzetemben, apósom főnöksége alatt. Mindenkinek, aki iránt bizalommal tartoztam, nagyjából kifejeztem azt, hogy nemigen tudok egyetérteni azzal, ami az utóbbi időben történik. Arról nem tehetek, hogy ezt mindenki következmény nélküli beszédnek vette. Ami azt illeti, hogy ismert nézeteimből e félreálló következtetést esetleg pünkösdkor és harminchetedik születésnapomon levonom, azt nem volt mód senkivel se közölnöm. Elnök Urat budapesti utazása alkalmával, amelyet saját lemondása ügyében tett, illetlennek láttam volna e lehetőség megemlítésével mint nyugtalanító útra- valóval ellátni. Helyettese, kisvártatva Elnök Úr után, Budapestre távozott. Havas többszöri kérésem ellenére nem adott alkalmat, hogy hivatalon kívül vele találkozzak, s két akta között mégse mondhattam neki, hogy fennáll egy olyan lehetőség, hogy egyszer itthagylak benneteket, mint Szent Pál az oláhokat. Arról, hogy a legalkalmasabb pillanatnak ezt érzem, feleségem se tudott, s párisi barátaim közül senki. Mivel erről senkit nem értesíthettem. Ellenfeleimet azért nem, mert nem szoktam fölöslegesen fegyvereket adni a kezükbe. Barátaimat azért nem, mert az elé a választás elé kellett volna állítanom őket, hogy vagy nekem árulóim, vagy hiteik renegátjai lesznek, ha hajlamaimat fölötteseikkel közük, vagy ha hajlamaimat a fölötteseikkel nem közük. Elnézést kérek, hogy az időpont tekintetében túlzott tökéletességgel valósítottam meg azt az elvet, hogy „aki egy titkot meg akar őrizni, legokosabb, ha önmagának se vallja be”. A lehetőség közlésével mindenkit igen kellemetlen helyzetbe hoztam volna, aki tud róla. S inkább veszem a lelkiismeretemre azt, hogy engem nézzenek aminek akarnak, mint azt, hogy bárkinek ártsak. Hogy személyesebbre fordítsam a szót: meglehet, hogy nézeteim egyre parancsolóbb kialakulásához hozzájárult az, hogy házasságom óta minden téren megnőtt a bizonytalanság körülöttem. Mi nászajándékul családi oldalról az otthontalanságot, kormányoldalról 78
